Személyiség, esszencia és lélek; részletek Rodney Collin: "The Theory of Celestial Influence" ("Az égi befolyás teóriája") c. könyvéből, 8. rész

Korábban arra a következtetésre jutottunk, hogy az embert minden pillanatban az határozza meg, milyen arányban vannak oldva vérében a különböző belső elválasztású mirigyek termékei. Állapota azoknak az impulzusoknak az eredője, amiket ezek az energiák egyenként diktálnak.; úgymint impulzusok a tanulásra, a társaság keresésére, a nyugtalan mozgásra, a szeretkezésre, különböző intenzitással keveredve benne, hozzák létre a jelen pillanat színezetét és hangulatát. Ezt nevezzük az adott ember pszichológiájának.


De menjünk tovább, és próbáljuk elképzelni egyetlen egységként egy ember véráramát egész életén keresztül, mindazt a vért, ami keresztüláramlott rajta a fogantatástól a halálig. A vér attól a pillanattól kezdve áramlik benne, hogy a megtermékenyített pete megtapadt az anyaméhben, és nem szűnik meg áramlani addig a pillanatig, amikor szíve megszűnik dobogni. Ez a 'hosszú' véráram egy olyan hálózat, ami élete ciklusának minden részét összeköti. Minden pillanatban ennek a véráramnak az összetétele határozta meg állapotát; ennek a vérnek a teljessége, amely magában hordozza mindazoknak a befolyásoknak a végösszegét, amelyek létezéséhez hozzájárultak: ez maga az ember. Ez képviseli igazi természetét, azt, ami objektíven ő, az esszenciáját.

Csak az a baj, hogy senki sem tudja, mi is valójában ez a végösszeg. Senki sem ismeri önmagát objektíven. Senki sem képes vérének magasabb rendű összetételét elemezni, és ennek megfelelően fölbecsülni magát. Ez már önmagában óriási eredmény lenne, és az az ember, aki ismerné az esszenciáját, hatalmas előnyre tenne szert a világban.

Valójában annak, amit az ember gondol magáról és képességeiről, nagyon kevés köze van az aktuális fizikai összetételéhez. Az az ember, aki természetes struktúrája és képességei szerint egy jó és sikeres munkás lenne, úgy érzi, hogy ő egy föl nem ismert költő, még ha soha egyetlen sor verset sem írt le. Másrészt viszont a született költő meg úgy érzi, hogy egy vidéki farmon dolgozva lenne ő igazán boldog, holott sosem töltött egy hétvégénél több időt a városon kívül. A buzgó könyvmoly potenciális Casanovának képzeli magát, és így tovább. Ezek az álmaik, és mindent, ami történik velük, és mindenkit, akivel találkoznak, részben esszenciális természetük fényében, részben viszont álmodozásaikon keresztül látnak.

Hogy fönntarthassák álmodozásaikat, magukra kell ölteniük egy bizonyos kitalált hozzáállást mindennel szemben, ami eltér attól, amit vérük és esszenciájuk, és mindaz, ami igazából ők, diktálna nekik. Ezt a kitalált hozzáállást a többi ember személyiségként fogadja be, és esetleg még csodálattal és nagyrabecsüléssel is adózhatnak neki.

Ez azonban egy helyes és hasznos értelemben vezet el bennünket a személyiség fogalmához, ami a latin 'persona', 'színészi álarc' kifejezésből származik, amelyen keresztül a színész beszél. Az igazi személyiség az ember esszenciája és a külvilág között áll. Ez az ő pszichológiai 'bőre', ami megvédi az életben, és ami által alkalmazkodik az élethez. Ez magába foglalja mindazt, amit megtanult arról, hogyan kell beállítania magát környezetének megfelelően, mindaz, ahogyan megtanult beszélni, gondolkozni, járni, viselkedni, és így tovább, minden megszerzett szokása és egyéni sajátossága. Csak a közönséges emberben ez az élethez való alkalmazkodás, az a savoir faire, ami képessé teszi őt, hogy megvédje belső életét a szükségtelen sokkoktól és benyomásoktól, annyira elválaszthatatlanul össze van keveredve a színleléssel és a kitalált hozzáállásokkal, hogy a kettő teljesen elválaszthatatlan. Ezeket egyetlen jelenségnek, a személyiségnek kell vennünk, ami még legjobb formájában is valami valótlan, valós szubsztancia nélküli.

Ha az ember életének körére úgy gondolunk, mint egy gömbre, akkor az esszenciája azonos a gömb belsejének természetével, állagában, sűrűségében, kémiai összetételében és így tovább. Ekkor a személyisége valami olyan látszólagos dolog, ami egyáltalán nem is létezik a gömbön belül. Nincs vastagsága és nincs mélysége. Kizárólag kívülről származik. Megfelel a gömb felszínéről visszaverődő fénynek. Azt is mondhatjuk, hogy csak életének fele részéről verődik vissza, csak az egyik féltekéről, mivel kettő vagy három éves kora előtt a gyermek nem rendelkezik önmagával kapcsolatos képzelődéssel, sem tettetéssel, és valójában ő még semmi más, csak esszencia.

További megértésre juthatunk a személyiség természetét illetően, ha fölismerjük, hogy ez a fény amit visszaver, pontosan az, amit nem képes elnyelni magában. Ami a legnyilvánvalóbb az emberből, az pontosan az, ami nem ő, hanem visszaverődik róla, és az a sajátos mód, ahogyan visszaverődik róla. Arról ismerik őt fel, amit még nem ért meg. Ez a személyisége. Amikor tényleg megért és magába fogad valamit, akkor az a bensejének része lesz, és esszenciája részét fogja képezni. És onnantól kezdve a többiek számára ez már nem jelenik meg nyilvánvalóan, személyiségként – ez a megértés már ő, és ő maga a megértés. A személyiség elkülönülő jellemzője megszűnt.

Ugyanezt a gondolatot másként is szemléltethetjük: Egy ember megeszi az ételt. De még hosszú emésztési folyamatnak kell végbemennie, amíg az étel eléggé megemésztődik ahhoz, hogy bekerülhessen véráramába, és így elválaszthatatlan részévé legyen szervezetének. Amíg ez meg nem történik, addig az étel nem képezi az ő részét, és akár még rosszul is lehet tőle és kiürítheti magából az egészet.

Ehhez hasonlóan az ember benyomásokkal is táplálkozik. Ám hosszú emésztési folyamatnak kell végbemennie benne, mire ezt a tapasztalatot megérti és elsajátítja addig a pontig, hogy az ténylegesen megváltoztatja fizikai esszenciáját. A tapasztalatoknak ez a megemésztése a személyiségben és a személyiségen keresztül történik. És éppúgy, mint az étel esetében az emésztés folyamata során, a tapasztalat vagy megértés is, ami még csak a személyiségben van meg, bármikor elveszíthető. Csak miután kitartással és ismétléssel részévé vált az esszenciájának, akkor vált elidegeníthetetlenül az ember sajátjává. A személyiség a benyomások megemésztésének a szerve.

Az ember alapvető abnormalitása vagy őrültsége az esszenciája és a személyisége közötti különbségben van. Minél inkább tudatában van az ember annak, hogy kicsoda is ő, annál inkább megközelíti a bölcsességet. És minél inkább eltávolodik képzelődése attól, ami ő valójában, annál őrültebbé válik. Képzeljünk csak el testileg teljesen egészséges szamarakat, akik lovaknak képzelik magukat, és tökéletesen egészséges lovakat, akik szamaraknak képzelik magukat. És ez a modern pszichológia területe.

Van azonban egy lehetőség ennek téveszmének a gyógyítására. Ez pedig az az emberben rejlő potencialitás, hogy képessé válhat tudatossá válni saját létezését illetően és az őt körbevevő univerzummal kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor létezését illetően tudatossá válik, tudja, hogy mi ő, és mi az, ami nem ő. Vagyis látni kezdi a különbséget esszenciája és személyisége között. Ugyanabban a pillanatban azt is tudja, hogy mi az, ami őbenne van, és mi az, ami őrajta kívül van, vagyis ismerni kezdi önmagát és a világgal való kapcsolatát.

Tehát az önmagára való emlékezés, és csakis az önmagára való emlékezés teszi képessé az embert arra, hogy levesse személyisége külső rétegét, és szabadon érezzen és cselekedjen az esszenciájából kiindulva, vagyis, hogy önmaga legyen. Ezen a módon megszabadíthatja magát a tettetésektől és utánzásoktól amik gyermekkora óta szolgaságban tartották őt, és visszatérhet ahhoz, aki ő valójában, visszatérhet saját esszenciális természetéjez. Egy ilyen visszatérés az esszenciához a szabadság és felszabadulás olyan érzésével jár együtt, ami semmi máshoz sem hasonlítható, és ami pontosan azt a motiváló erőt képes megadni, amire innentől szüksége van azoknak a teljesen új feladatoknak a végrehajtásához, amelyeket a felszabadult ember innentől kezdve szükségesnek lát.

„Ember, légy hű önmagadhoz!” - valóban ez az első és kötelező erejű parancsolat a tudatosság és az igazi önmegvalósítás útján. Mert hacsak nem találja meg az ember először önmagát, saját esszenciális természetét és küldetését, és nem ezekből indul ki, akkor minden erőfeszítését és eredményét csupán a személyiség homokjára építi, és az első komoly sokknál össze fog omlani, talán saját magát is elpusztítva bukásában.

Az emberben, aki még növekedésben van, a személyiség az esszencia szolgája. Ám amint az esszencia válik a személyiség szolgájává, vagyis amint az ember természetes ereje és képességei az önmagáról alkotott hamis képet kezdik el szolgálni, a belső növekedés megszűnik, és idővel az esszencia meggyengül és képtelenné válik a további növekedésre. Az egyetlen mód, amellyel ez az elgyengülés megakadályozható és az élet visszaállítható az esszencia szolgálatába, az az önemlékezés, vagyis az önismeret és öntudatosság eltökélt művelése.

Azt mondtuk, hogy az ember esszenciája véráramának teljessége, mindaz a vér, ami a fogantatástól a halálig végigáramlik rajta. Most pedig az mondhatjuk ki, hogy az ember lelke az öntudatosság pillanatainak összessége egész élete folyamán, avagy mindaz a szuperfinom energia, ami alig használt idegrendszerén végigáramlott.

Ám itt nehézségbe ütközünk, mert elismertük, hogy ezek a pillanatok szélsőségesen ritkák, csak néhányszor fordulnak elő egy évben vagy egyáltalán egy egész élet folyamán. A szokásos módon élve az ember nem tudatos saját létezését illetően. Az energia egyáltalán nem áramlik ebben a rendszerében. Továbbá az öntudatosság pillanatai, amit az ember esetleg megtapasztalhat, különleges körülmények között esnek meg: rendkívüli stressz, öröm, fájdalom, szenvedés, próbatétel vagy nehézségek idején, és valóban nem többek pillanatoknál, amelyek amint feltűntek, el is tűnnek. Így ha össze is adjuk őket, akkor sem állnak össze semmivé sem, ahogyan egy tucat pont halmazának sincs még értelmezhető dimenziója.

Mi történt akkor az ember lelkével? Nincs más választásunk, mint elismerni, hogy a közönséges ember még nem tett szert a lélekre. A lelket létre kell hozni.

A pszichológia, a szó értelme szerint a lélek ismerete vagy tudománya. Ám ha az embernek nincs lelke, akkor semmi, ami manapság pszichológiának számít, egyáltalán nem is pszichológia! Mindaz, amit ezen elnevezés alatt értenek, valójában pszichiátria, vagyis a lélek betegségének, vagy a lélekhiány állapotának tanulmányozása. Az igazi pszichológia ezért annak a tudománya, ami még nem létezik; ez az a tudomány, ami a lélek létrehozásának művészetét tárgyalja.

Beszéltünk az esszenciáról, a személyiségről és a lélekről. Most már lehet gondolkoznunk ezeknek az ember különböző részeihez való viszonyáról. Az egyéni ember 'világát' körbeveszik a hasonló nagyságrendű világok, és átjárják a sejtek és molekulák kisebb világai, valamint beleilleszkedik a Természet, a Föld, a Naprendszer és a többi nagyobb világaiba. Ezekből a másik világokból táplálékot kap az étel, a levegő és a különféle benyomások formájában. És itt merül fel annak a kérdése, hogy miként növekedhetnek az emberben más részek is, mint a teste, vagyis az esszenciája és a lelke.

Mondtuk, hogy amikor az ember igazán megemészt valamit és megérti azt, akkor az belehatol és részévé válik. Nyilván ki lehet alakítani a brutális vagy perverz benyomások iránt is érzéket, amelyek, fokozatosan behatolva az esszenciába, idővel megrontják azt. Vagy a másik oldalon a nagyobb világok, nagyobb erők, magasabb ideálok, magasabb lehetőségek; vagy épp ellenkezőleg, szörnyű és fájdalmas benyomások, de egy bizonyos módon befogadva, táplálják és gazdagítják az esszenciát. Ha ezek a benyomások folyamatosan áramlanak az emberbe, és megemésztődnek, akkor az esszencia növekedésnek indul.

Ugyanakkor minden esszenciatípust a saját módján kell táplálni. Olyan próbatételek sora, melyek az egyik ember esszenciáját gazdagítanák, a másikét csak érzéketlenné tennék, míg olyan finomságok, amelyek ez utóbbit érzékenyebbé teszik, egyszerűen elbágyasztanák az utóbbit. Ezért minden embernek saját maga kell éreznie, hogy mi az, ami táplája az esszenciáját; mi az, ami sokkal inkább önazonossá teszi őt. A feldolgozatlan benyomások, amelyek nem táplálják az esszenciát, személyiségként visszaverődnek felszínéről, ahogyan a napsugarak, melyeket nem nyelt el a Hold, visszaverődnek felénk, mint kölcsönzött „fény”.

Továbbá, ahogyan a testi érzékszerveken át megfelelően befogadott benyomások táplálják az esszenciát, és megváltoztatják természetét; úgy ezek a finomabb anyagok, amelyek az esszenciában fölhalmozódnak, táplálni tudják a magzati állapotú lelket. Pontosan a nagyobb világok és lehetőségek, vagy a fájdalom, szenvedés és nagy veszély benyomásai, mélyen az esszenciába fogadva, fölébreszthetik az emberben a vágyat, hogy tudatossá váljon saját létezését- és az univerzummal való kapcsolatát illetően. Ha ezt a fajta táplálékot elég sokáig és elég konzisztensen kapja, akkor elvezethetik őt odáig, hogy közvetlen erőfeszítéseket tegyen a tudatossá válásért. És ezek pedig, szerencsével, és a megfelelő körülmények között, idővel magukkal hozhatják az öntudatosság pillanatainak gyakoribb visszatérését és hosszabb tartamát. És így születik meg a lélek.