A Nap és a bolygók kölcsönhatása; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 4. rész

A bolygók szerepét talán akkor érthetjük meg, ha úgy vesszük őket, mint a Naprendszer életének funkcióit. Ahogyan az emésztés, légzés, mozgás, gondolkozás és a többi az ember kozmoszának funkciói, éppúgy a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a többi lehetnek a Naprendszer kozmoszának funkciói. Közöttük állva a Nap elárasztja mindegyik funkciót, és olyan teljes kozmikus lénnyé szervezi azokat, amely minden képességgel rendelkezik.

Hogy ez mi mindent foglal magában, világosabbá válik egy nagyon fontos kormányzó elv fényében, ami a különböző nagyságrendű kozmoszok közti viszonyt határozza meg. Minden kozmosz rendelkezik olyan kulcsfontosságú szervekkel, vagy mondhatjuk úgy is, akkumulátorokkal, amelyek által befolyásokat és energiát kap a magasabb kozmoszoktól. A kérdéses elv szerint egy alacsonyabb kozmosz funkciói egy magasabb kozmosz szerveiből származnak.

Az emberben például ezeket a szerveket vagy akkumulátorokat az endokrin mirigyek képviselik, és ezen mirigyek váladékai, amelyek a sejtekbe hatolva létrehozzák azok funkcióit. Ami pedig a magasabb kozmoszok felé irányuló működést illeti, azt találjuk, hogy például az összes ember, állat, madár, hal és növény légző funkciója együtt alkotja a Természet egyik szervét; az összes mozgó élőlény mozgási funkciói együtt egy másik szervet képeznek a Természet számára, és így tovább.

Végül pedig ha a Merkúrt, a Vénuszt, a földet, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt úgy vesszük, mint a Naprendszer funkcióit, és arra a sok millió napra és rendszerre gondolunk, ami a Tejútrendszert alkotja, akkor arra kell jutnunk, hogy az összes lehetséges merkúrok együtt alkotják galaxisunk egy szervét; az összes lehetséges föld együtt egy második galaktikus szervet, és így tovább.

Ezen a módon minden kozmosz anatómiája és fiziológiája összefonódik az összes többivel. És egy nagyobb kozmosz testi szervei, bármik is legyenek azok, meghatározzák az alacsonyabbakban használt funkciók természetét. Így tehát míg a Naprendszer számára és mindannak, ami ezen belül van, a Nap jelenti az energia és élet egyetlen forrását, ezt azonban formával, színnel, kifejeződéssel és funkcióval a többi bolygó látja el. Ezek az erők kölcsönhatásban állnak, összeolvadnak és szétválnak végtelenül változatos kombinációkban a szoláris befolyás teljes területén.

A Tejútrendszert alkotó több millió naprendszer között a legfőbb különbség a központi napjuk sugárzása közötti különbség lehet. Ahhoz, hogy képes legyen a fejlődésre, minden ilyen rendszernek tartalmaznia kell az elemek és bolygók teljes tárházát, éppúgy, ahogyan bármely fejlődésre képes emberben épségben meg kell lennie a szervek és funkciók teljességének. Az egyetlen tényező, ami változó és továbbfejleszthető marad, az az egyik esetben a központi fényforrás intenzitása és hatása; a másik esetben pedig a központi tudatosság intenzitása és hatása.

Minden ember hasonló alapvető alkatában és felépítésében: valószínűleg ugyanígy hasonló egymáshoz az összes nap is. Ami az embereket megkülönbözteti, az tudatosságuk fokozata: ami a napokat megkülönbözteti, az sugárzásuk mértéke.

Valójában minél inkább elmélyedünk a kérdésben, annál világosabb lesz, hogy a fény és a tudatosság pontosan ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, és pontosan ugyanúgy keletkezik és tűnik el. Sőt talán ki is jelenthetjük, hogy a kettő ugyanaz a jelenség, csak különböző nagyságrendben.

Valójában ez az univerzum egyetlen változtatható tényezője, az egyetlen tényező, ami az egyéni munka, erőfeszítés és az egyén kozmoszának megértése eredményeként változhat. Ami a felépítésüket illeti, azzal sem az ember, sem egy nap nem tud tenni semmit, mert mindegyikük úgy van megalkotva, ahogy van, az univerzum mintája szerint, ami lehetővé teszi, hogy kezdetben mindegyikük megkaphasson mindent, ami önmaga fejlesztéséhez szükséges. De ez az önfejlesztés, vagyis az egyéni kozmosz fokozatos megvilágosítása és besugárzása az önmagából létrehozott fénnyel és tudatossággal, már teljesen az egyéntől függ. Ebben a tekintetben mindent neki kell megtennie.

Továbbá az egész csak akkor válhat tudatosabbá, ha a rész is tudatosabbá válik, és a rész csak akkor válhat tudatosabbá, ha az egész is tudatosabbá válik. Ha hirtelen tudatossá válok a lábamat illetően, akkor a lábam is tudatossá válik önmagát illetően, és mindenféle új érzéseket és mozgásokat kezd el érzékelni, amiknek sem ő, sem én nem voltunk korábban tudatában. Ha a testem egyik sejtjét éberré teszi valami szörnyű fenyegetés a saját nagyságrendjén, akkor én is tudatában leszek a fájdalomnak. Ugyanígy a Nap növekvő sugárzásához hozzá kell társulnia a bolygók részéről a fény növekvő elnyelésének és átalakításának – vagyis annak, hogy fokozatosan ők is sugárzásra tesznek szert.

Ahhoz, hogy egy ember teljesen tudatos legyen, minden részének teljesen tudatosnak kell lennie. Ahhoz, hogy egy nap teljes mértékben sugárzó legyen, minden bolygójának sugárzónak kell lennie. Ahhoz, hogy az Abszolútum emlékezzen önmagára, minden lénynek emlékeznie kell önmagára.

Annak, aki azt kérdezi: Mi az univerzum célja? így azt válaszolhatjuk, hogy az univerzum és benne minden lény feladata, a napoktól a sejtekig az, hogy tudatosabbá váljanak.

A Naprendszer hosszú teste; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 3. rész

Ahogyan az ember felfogni képes, a Naprendszert egy hatalmas sugárzó gömb alkotja, amely körül harmonikusan növekvő intervallumokban, mint hullámok a vízbe dobott kő csobbanása után, következnek a keringési pályák, amelyeken több kisebb és nem sugárzó gömb kering. Mint a kő a csobbanásnál, ez a központi sugárzó gömb vagy nap tűnik az energia forrásának, amely által az egész jelenség létrejön. Akkora átmérővel, ami az egész rendszernek talán az egy tízezrede, a Nap majdnem ugyanúgy viszonylik hatalmas befolyási övezetéhez, mint az emberi petesejt a testhez, ami felnő belőle. És mivel mindkét esetben a kisebből keletkezik a nagyobb, az energia koncentrációjának vagy intenzitásának is hasonló nagyságrendűnek kell lennie.

Minél távolabbiak a bolygók, annál lassabb látszólagos sebességük, a Merkúr másodpercenkénti 30 mérföldes sebességétől a Neptunusz másodpercenkénti 3 1/3 mérföldes sebességéig. Ez ismét a központi forrásból eredő impulzusok fokozatos elhalványodásának következménye. Ezt a folyamatot nagyon jól modellezi a tűzkerék, ami pörgése közben szikrák áradatát bocsátja ki magából, melyeknek pályája visszafelé látszik görbülni a forgási középponttól távolodva, vagyis minél távolabb vetődnek a szikrák, annál inkább veszítenek keringési sebességükből.

 

Figyelemreméltó, hogy a bolygók keringési sebessége fordított arányosságban van a Naptól számított távolságuk négyzetgyökével. Mivel a fényerősség a távolság négyzetével fordított arányban csökken, ezért hozzátehetjük, hogy a bolygók keringési sebessége arányos az őket érő napfény erősségének négyzetével. Hasonlóan a sejtekhez, az emberekhez és úgy tűnik, minden élőlényhez, a sebességük az őket érő ingerektől függ.

A tűzkerékben a szikrák természetesen a középpontból repülnek kifelé. Erre azt mondhatjuk, hogy a Naprendszer teljes szerkezete, a spirálködökéhez hasonlóan, épp ilyen középpontból kiáramló mozgást jelez. Ez nemcsak a bolygók fokozatos távolodását foglalja magában, hanem magának a Napnak a növekedését és tágulását is. Mert csak egy forróbb és nagyobb Nap, amelynek anyaga sokkal izzóbb és ritkább a mostaninál, lenne képes távolibb szatellitjeit föléleszteni és fönntartani.

Próbáljuk leírni a változásokat, amelyek egy olyan keresztmetszetben történnek, ami fokozatosan végighalad egy magasabb rendű test, a Naprendszer harmadik dimenzióján vagy hosszán. Éppígy haladna egy sejt a véráramban, az emberi testnek csak egy metszetét észlelve, megpróbálva elemezni az artériák és idegek keresztmetszeteinek látszólagos mozgását, amelyeknek a különböző sebességei attól a szögtől függenének, amely alatt az ő síkját keresztezik.

Amint az elején mondtuk, minden leírás úgy ábrázolja a Naprendszert, „ahogyan az ember képes felfogni”. Hogyan tudnánk elképzelni a Naprendszernek nem csupán a metszetét, hanem a teljes testét?

Egy emberi test egysége és mintázata a sejténél magasabb dimenzióban létezik, ahol mindaz, ami a múlthoz és a jövőhöz tartozik, együtt van egyetlen emberi lényben. Ugyanígy a Naprendszer egysége, testének tervrajza vagy mintája az ember jelenlegi univerzuma után következő dimenzióban kell, hogy legyen. A kérdés most már az, hogyan képzelhetjük el a Naprendszer múltját és jövőjét úgy, mint ami egyszerre létezik és szolid testet alkot? Úgy kell elképzelnünk a Naprendszert, ahogyan az önmagát látná; éppúgy, ahogyan, ha az ember egységét és mintáját akarná felfogni, a sejtnek is el kell képzelnie, hogy az ember hogyan láthatja önmagát, vagy mások hogyan láthatják őt.

[Időtartamként vegyük egy ember élettartamát, ami legyen mintegy 80 év] Amikor a szokásos metszeti módon képzeltük el, a hullámokra gondoltunk, amelyek egy vízbe dobott kő után terjednek egy tó felszínén. Akkor most képzeljük el a követ, ahogyan alámerül a tó mélyébe, a hullámokat pedig, mint amik az egész víztömegben terjednek. Vagy még jobb, ha úgy képzeljük el, mint egy tűzkereket, ami nemcsak pörög, hanem ugyanakkor olyan gyorsan halad előre is, hogy egyszerre láthatjuk teljes tüzes útját.

Először is, mik lennének az arányai ennek a tűzörvénynek, amivé modellünk változott? A csillagászok, kiszámítva a sebességet, amellyel az ekliptika alatti csillagok távolodni látszanak tőlünk, és a sebességet, amellyel az ekliptika fölötti csillagok közeledni látszanak, megbecsülték, hogy az egész Naprendszer a Vega csillag irányába tart, mintegy 12 ½ mérföldet téve meg másodpercenként. Eszerint 80 év múlva a Nap, maga után húzva rendszerének teljes sugárzását, körülbelül 30 000 millió mérföldet tesz meg az űrben. A Neptunusz pályájának átmérője mintegy 6000 millió mérföld. Így a sugárzási szféra, Naprendszerünk „testének” ez a tüzes uszálya egy emberi élet 80 éve alatt olyan alakot rajzol ki, ami nagyjából ötször hosszabb, mint amilyen széles, vagyis az arányai nagyjából megfelelnek egy álló emberi alaknak. Ez tehát szoláris testünk sziluettje.

[80 év alatt, ami számára csak észlelésének egy pillanata lenne], ez a lény hihetetlenül komplex és gyönyörű alakot öltene. A bolygópályák, immár különböző fordulatszámú és átmérőjű spirálokká feszítve, áttetsző szalagokká változtak, elfátyolozva a Nap egyenes, fehéren izzó fonalát, mindegyikük a saját jellemző színében és ragyogásában csillogva, az egész átszőve a számtalan aszteroida és üstökös fátyolfinomságú hálójával, valamiféle élő melegtől ragyogva és valami mondhatatlanul kifinomult és harmonikus zenét játszva.

Ez az alak egyetlen részletében sem csupán a képzelet szüleménye. A bolygópályák szélessége egyenként meghatározza a beburkoló szalagok szélességét: a bolygó átmérője jelenti a fonal vastagságát vagy finomságát, melyből szőtték; a bolygó relatív görbülete, fényvisszaverő képessége vagy színe; holdjainak száma és távolsága, a változatos anyag, mint selyem, gyapjú vagy gyapot: az atmoszféra sűrűsége és kiterjedése, ragyogása vagy fényessége; miközben a bolygók forgásának sebességei által a szalagok összessége egy mágneses avagy élő emanációt áraszt magából.

Valójában semmilyen materiális analógia nem képes átadni a megnyilvánulásoknak és benyomásoknak azt a sokaságát, amit egyenként aprólékosan kiszámíthatunk, de ami ott egyszerre nyilvánvaló lenne. Mert azt a saját szintünkön is tudjuk, hogy amikor a benyomásoknak egy ilyen sokasága jön létre egyszerre, akkor egy olyan jelenséggel állunk szemben, ami próbára teszi a pontos analízisre való összes képességünket, vagyis ez az élet jelensége. És ha elég sokáig folytatjuk ezt a mentális gyakorlatot, megtartva a pontos analógiát, akkor nem kerülhetjük ki a következtetést, hogy ott, abban a világban, ahol egy „pillanat” 80 évig tart, a Naprendszer, valami számunkra felfoghatatlan módon, egy élő test.

Látva ezt a hihetetlen kitágulást és jelentőséget, amit a méretében és ívében legegyszerűbb és legunalmasabbnak tűnő jelenségek is elnyernek, amikor átvisszük az idő skálájára, teljesen képtelenek vagyunk elképzelni ennek a négydimenziós Napnak a megjelenését, amikor még a mi háromdimenziós Napunk is elvakít minket fényességével. És csak feltételezhetjük, hogy ez képviselné ennek a Szoláris Lénynek azt a legbelső életerejét, amely még azon a skálán is éppoly felfoghatatlan a megfigyelés számára, mint ahogyan az egyik ember tudatossága a másik számára.

A Tejútrendszer a spirálködök világában; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 2. rész

Az Abszolútumon belül azonban felfoghatjuk az ember által felismerhető legnagyobb egységeket. Ezek a galaktikus ködök, amelyek közül az egyik belsejében, amelyet úgy ismerünk, mint a Tejútrendszert, létezik a mi Naprendszerünk. Bár más ködök létezésének felismerése a mienkén túl csak a modern teleszkópokkal vált lehetségessé, mostanra már több milliót észlelhetünk, és több százat világosan megfigyelhetünk.

Ezeknek a ködöknek a megjelenése, melyek mindegyike csillagok elképzelhetetlen millióiból áll, nagyon eltérő. Némelyikük úgy jelenik meg, mint egy fényes vonal, mások lencse alakúak, megint mások spirál formájúak, melyekben úgy tűnik, napok áramlatai áradnak ki a középpontból, mint sugárzó zuhatagok. Ez a változatosság részben annak köszönhető, hogy maguknak a ködöknek is növekedési fázisai vannak, részben pedig annak, hogy különböző szögekből látjuk őket.

 

A mi Tejútrendszerünk is kétségtelenül ilyen centrifugális formával rendelkezik, de természetesen ezt csak kívülről lehetne látni. Számunkra, akik síkjában helyezkedünk el, úgy látszik, mint egy görbült vonal vagy fényív fölöttünk az égen. Ezzel szemben a Nap úgy látszik számunkra, mint egy görbült felület vagy korong, és a felnagyított bolygók is ugyanilyenek. És ha közelítünk a mi skálánkhoz, akkor a földet földerítve kiderül, hogy az egy görbült test, vagy egy gömb felülete.

Ez a három forma – ív, korong és gömb – azok, amelyekben az égitesteknek ez a három nagy skálája az ember észlelőképessége számára megmutatja magát. Nyilvánvalóan nem ezek az igazi formái ezeknek a létezőknek, mert nagyon jól tudjuk, hogy máshonnan nézve például a Tejútrendszert, az nem vonalnak látszana, hanem, a többi galaxishoz hasonlóan örvénylő korongnak.

Mégis, az égi világoknak ezek a látszólagos formái nagyon érdekesek és fontosak. Mert sok mindent elárulnak nekünk, nemcsak az univerzum szerkezetéről, hanem az ember felfogóképességéről és ezáltal ezen világokhoz való viszonyáról, és ezek egymáshoz való viszonyáról.

Egy görbült test, egy görbült sík és egy görbült vonal közötti viszony megfelel három dimenzió, két dimenzió és egy dimenzió közötti viszonynak. Ezért azt mondhatjuk, hogy a földet három dimenzióban észleljük, a Naprendszert két dimenzióban, a Tejútrendszert pedig egy dimenzióban. A többi galaxist csak pontokként észleljük. Az Abszolútumot pedig egyáltalán nem észleljük semmilyen dimenzióban – abszolút láthatatlan.

Így az égi világok skálája – Föld, Naprendszer, Tejútrendszer, a Galaxisok Teljessége és az Abszolútum – egy nagyon sajátos folyamatosságot mutat az emberi észlelés számára. Ezen a skálán minden emelkedő lépéssel egy dimenzió láthatatlanná válik számára. A dimenzióknak ez a különös „elvesztése” még szembetűnőbb azokon a szinteken, amelyek túl vannak észlelőképességén, de még el tud képzelni. A Naprendszerhez viszonyítva a Föld többé nem egy tömör gömb, hanem egy mozgási vonal, míg a Tejútrendszerhez viszonyítva a Naprendszer többé nem sík, hanem egy pont. Mindegyik esetben egy alsóbb dimenzió „eltűnik”.

Most már kezdjük jobban megérteni a Tejútrendszer lineáris megjelenésének jelentését. Ez azt kell hogy jelentse, hogy az igazi Tejútrendszer nagyrészt láthatatlan. Amit látunk, az a mi korlátozott észlelőképességünk illúziója. A látszólagos „fényív” annak a következménye, hogy nem látjuk azt elegendő számú dimenzióban.

Mi lehet a Tejútrendszernek és más galaxisokhoz való viszonyának az igazi természete? Mi lehet egy csillagköd önmaga számára? Itt föl kéne adnunk, ha nem lenne segítségünkre az összefüggés, miszerint a Nap, a Naprendszer és a Tejútrendszer közötti összefüggésnek analogikusan tükröződnie kell az elektronok, molekulák és sejtek alsóbb világaiban. Ez az összefüggés ugyanis az egymásban lévő világok között kozmikus állandó, amit igazolni lehet úgy odafönt, mint idelent. A saját skáláján – amit a mikroszkóp tár föl – a sejt tömör háromdimenziós organizmus, az ember számára azonban csak egy megmérhetetlen pont. Így a mikroszkopikus világokban a dimenzióknak ugyanazt a hozzáadódását és eltűnését lehet megfigyelni. Csak egy különbséggel – miszerint itt a magasabb világ természetét és létezését, valamint a benne foglalt alsóbb világokhoz való viszonyát és fölöttük való hatalmát lehet megismerni és tanulmányozni. Mert ez a magasabb világ maga az ember.

A Naprendszer helyzete a Tejútrendszeren belül majdnem pontosan olyan, mint egyetlen vérsejt helyzete az emberi testben. Egy fehér vértestnek szintén van egy nukleusza avagy napja, a saját sejtplazmájával avagy befolyási szférájával, és őt is minden oldalról hasonló sejtek vagy rendszerek felfoghatatlan milliói veszik körül, egy olyan hatalmas lényt képezve, amelynek természetéről a vértestecskének aligha lehet elképzelése.

Ha azonban az emberi testet a Tejútrendszer valamiféle nagy testéhez hasonlítjuk, és annak egyik sejtjét a mi Naprendszerünkhöz, és szeretnénk találni egy olyan nézőpontot, ami összehasonlítható az emberi csillagászéval a földön, akkor valami olyasminek az észlelőképességét kéne elképzelnünk, mint a sejt egyik molekulájában található elektron. Mit tudhat egy ilyen elektron az emberi testről? Egyáltalán, mit tudhat a sejtjéről, vagy akár csak a molekulájáról? Az ilyen organizmusok annyira hatalmasak, légiesek, örökkévalóak és mindenhatóak lennének hozzá képest, hogy igazi értelmük teljesen meghaladná felfogóképességét. Mégis, az elektron valamit kétségtelenül felfogna az őt körülvevő univerzumból; és bár ez a benyomás nagyon távol állna a valóságtól, számunkra érdekes lehet elképzelni ezt

Ezek az elektronok ugyanis, méretük és élettartamuk jelentéktelensége miatt, hasonlóan az emberekhez a Tejútrendszerben, egydimenziós rögzített pontok lennének, amelyek képtelenek akár egy hajszálnyival is változtatni azon a képen, ahogyan az emberi univerzumot látják. Bár igaz, hogy sejtjük beutazza az artériákat – ahogyan a Nap végzi útját a Tejútrendszerben – és hogy ez a sejt várhatóan sok ezer kört tesz meg létezése során a nagy testben; ám az elektron számára mindez nem jelentene semmit, mivel szikrányi életének egész tartama alatt a sejt egyáltalán semmi mérhető távolságot nem tenne meg.

Pontokként tehát az elektronok az emberi test egy mozdulatlan keresztmetszetére látnának rá, merőleges irányban az artériára, amelyben sejtjüknek haladnia kell. Ez a keresztmetszet képezné látható univerzumukat, avagy a jelent. Ezen az univerzumon belül mindenekelőtt sejtjük ragyogó magjára figyelnének föl, amely számukra, és a világok egész rendszere számára, amelyben élnek, a fény és élet egyetlen forrása lenne. Ha túltekintenének ezen a rendszeren a zenit felé – vagyis kinéznének keresztmetszetükből, föl az artéria belsejébe – akkor nem látnának semmit sem. Mert ez képezné sejtjük és univerzumuk számára a jövőt. Hasonlóan üres teret találnának maguk alatt a nadíron. Mert ez lenne az, ahonnan univerzumuk jön, vagyis a múlt.

Ha azonban föltekintenének az univerzum jelenének síkjára, akkor minden oldalról láthatnák a ragyogását annak a sugárzó gyűrűnek, amelyet a többi sejtmagvak vagy napok végtelen sokasága alkot, kisebb vagy nagyobb távolságra a sajátjukétól. Némi agyafúrtsággal rájöhetnének, hogy ez a gyűrűszerű tünemény a távolságok egybemosódása által keltett illúzió, és azt feltételeznék, hogy ez egy sejtek alkotta hatalmas korong, amelyben az övék csak egy a sok millió közül. Továbbá, megmérve a sejtfelhő égtájak szerinti sűrűségét, talán azt is kiszámítanák, hogy saját pozíciójuk a korong közepéhez, vagy inkább az egyik vagy másik széléhez van közel. Így meghatározhatnák saját rendszerük helyzetét ebben a galaxisban. Mert ez a korong vagy gyűrűszerű felhő lenne az ő Tejútrendszerük.

Végül az elektronok talán észrevennének, végtelenül túl határaikon, de még mindig ugyanazon a síkon, halvány vonalakat és felhőket, amelyek hasonló univerzumoknak tűnnének. Ezt mi úgy azonosítanánk, mint más emberi testek keresztmetszeteit. De az elektronok számára ezek extragalaktikus ködök lennének.

Ha analógiánk a valóságnak megfelel, akkor ez föltárja a jelentőségét az olyan égi jelenségeknek, amik számunkra Tejútrendszerként és távoli galaxisokként jelennek meg. Ezek mérhetetlen nagy testek metszetei lennének, amelyek számunkra felfoghatatlanok és örökkévalóak, és amelyekről semmit sem tudunk mondani, csak annyit, hogy élnek. De vajon igaz ez? Erre nem lehet közvetlen választ adni. Csak annyit mondhatunk, hogy az élet egy másik skálája, ha megfelelően tanulmányozzuk, olyan jelenségeket tár föl, amelyek teljes mértékben összehasonlíthatóak mindazzal, amit az égen látunk, és amelyek ott, azon a mérhetetlen skálán túl vannak felfogóképességünkön. És hozzátehetjük ehhez, hogy mivel a természeti törvényeknek egyetemeseknek kell lenniük, és mivel az ember nem képes föltalálni egy kozmikus rendszert, ezért az analógia, amely megfeleléseket mutat olyan minták között, mint az alattunk és felettünk lévő világok, talán az egyetlen intellektuális fegyver, ami elég erős ahhoz, hogy ilyen nagyságrendű kérdésekkel megbirkózzunk.

Mindenesetre az analógia föl tud tárni viszonyokat. Így az emberi test egy elektronját tanulmányozva megláthatjuk annak a lénynek a nagyságrendjét, aki felfogni törekszik a sok galaxis szerkezetét, élettartamát és célját, az általa megfigyelt jelenségekhez képest.

Az Univerzum Szerkezete; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 1. rész

Rodney Collin P. D. Ouspensky tanítványa volt, akit Ouspensky többek között azzal a feladattal bízott meg, hogy a Negyedik Út szisztémájának kozmológiai tanítását írja le egy könyvben. Így született meg "Az égi befolyás teóriája" 1953-ban. A továbbiakban ebből a könyvből közlök fordításokat.

AZ UNIVERZUM SZERKEZETE

AZ ABSZOLÚTUM


Filozófiailag, az ember feltételezheti az Abszolútumot. Ez az Abszolútum magába kell hogy foglalja mind az idő, mind a tér minden lehetséges dimenzióját. Vagyis:

Magába foglalja nemcsak a teljes Univerzumot, amit az ember észlelhet vagy elképzelhet,
hanem minden olyan univerzumot is, ami túl van észlelőképessége határain.
Magába foglalja nemcsak minden univerzum jelen pillanatát, hanem múltjukat és jelenüket is, bármit is jelentsen a „múlt” és a „jövő” az ő skálájukon.
Magába foglalja nemcsak mindazt, ami megvalósul minden univerzum múltjában, jelenében és jövőjében, hanem mindazt is, ami potenciálisan megvalósulhat bennük.
Magába foglalja nemcsak minden létező univerzum minden lehetőségét, hanem minden potenciális univerzumét is, még ha azok nem is léteznek, és soha nem is léteztek.

Egy ilyen fogalom számunkra filozófiai. Logikailag annak kell lennie, de az elménk képtelen megragadni ennek a formuláját, vagy felfogni értelmét. Abban a pillanatban, amint elkezdünk az Abszolútumról gondolkozni, csak úgy tudjuk elgondolni, mint ami valamilyen módon már módosult. Úgy gondolunk rá, mint valamilyen testre, vagy minőségre, vagy törvényre. Mert csak így engedik elménk korlátai.

Bármely testnek egy másikra gyakorolt hatása vagy befolyása háromféle lehet:

(a) Fordított arányosságban távolságának négyzetével – ezt a hatást úgy mérjük, mint sugárzást, avagy a nagyobb aktív hatását a kisebbre.

(b) Egyenes arányosságban tömegével – ezt a hatást úgy mérjük, mint vonzást, avagy a nagyobb passzív hatását a kisebbre.

(c) Egyenes arányosságban távolságával – ezt a hatást úgy mérjük, mint időt, avagy a késleltető hatást a nagyobb részéről a befolyás kibocsátása-, a kisebb részéről pedig annak befogadása között. Gyakorlatilag ezek képezik az egység első három módosulását, avagy az Abszolútum első három módosulását.

Annyit mondhatunk bizonyossággal, hogy az Abszolútum Egy, és ezen az egységen belül három erő, amelyek úgy különböznek egymástól, mint sugárzás, vonzás és idő, önmaguk között megteremtik a Végtelent.