2012. június 20., szerda

Az ezoterikus iskolák és a civilizáció; P. D. Ouspensky gondolatai "Az univerzum új modellje" c. könyvéből (A New Model of the Universe; Ch. I. Esotericism and Modern Thought)


"Nekünk nincsenek illúzióink."

P. D. Ouspensky



Mit jelent az, hogy valami ezoterikus, és mik azok az ezoterikus iskolák? Rengeteg félreértés, tévedés, hazugság és alaptalan fantázia éri el ezzel a témával kapcsolatban a kereső embert. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne létezne mindezek mögött valamilyen szilárd, biztos igazság. Az evangéliumi példázat az emberről, aki a szántóföldön elrejtett kincset talál, majd visszarejti azt, elmegy, eladja mindenét és annak árából megveszi azt a földet, arról szól, aki rátalált az ezoterizmus igazságára. Ha ez valóban megtörtént, akkor onnantól kezdve az életben minden átértékelődik, és az eddig értékesnek tűnő célok, eszmények egész sora értelmét veszti. A valódi ezoterizmussal való találkozás arra kényszerít, hogy mindent megkérdőjelezzünk, amivel nevelésünk, oktatásunk, a társadalom amiben élünk, a média, és minden egyéb befolyásoló tényező gondolkozásunkat formálni próbálta. Az ember hirtelen nagyon magányosnak érezheti magát, mert kezdetben úgy tűnhet számára, hogy senki sincs, akivel gondolatait, érzéseit megoszthatná. De azt is sejteni kezdi, hogy lennie kell valahol egy csoportnak, akik a szent tudás letéteményesei, és akikkel találkozni lehet. Aki átélte már mindezt, az tudja igazán értékelni P. D Ouspensky soron következő írásait, amelyet "Az univerzum új modellje" ("A New Model of the Universe") című könyvének első fejezetéből válogattunk.



Az eszme, miszerint létezik olyan tudás, ami felülmúl minden általános emberi tudást, és elérhetetlen az átlagos emberek számára, de mégis létezik valahol, és tartozik valakihez, a legrégibb időktől kezdve áthatja az emberi gondolkozás egész történetét. És a múltból számos utalás maradt fenn arról, hogy egy a mienkétől egészen különböző tudás képezte az emberi gondolkozás esszenciáját és tartalmát azokban az időkben, amikor, más vélemények szerint, az ember még alig különbözött – ha egyáltalán különbözött – az állatoktól.

A „rejtett tudást” néha „ősi tudásnak” is nevezik. De természetesen ez nem magyaráz meg semmit sem. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy minden vallás, minden mítosz, minden hit, minden nép és minden ország minden jól ismert hősi legendája annak elismerésén alapszik, hogy valahol és valamikor létezett egy olyan tudás, ami sokkal magasabb rendű annál a tudásnál, amivel rendelkezünk, vagy amivel egyáltalán rendelkezhetünk. Továbbá minden vallás és mítosz meglehetősen nagy mértékben tartalmaz olyan szimbolikus formákat, amelyek kísérletekre utalnak ennek a rejtett tudásnak az átadására.

Másrészről viszont semmi sem bizonyítja annyira világosan az emberi gondolkozás vagy az emberi képzelet gyengeségét, mint az, ahogyan ennek a rejtett tudásnak a tartalmáról manapság vélekednek. A szó, a fogalom, az idea, az elvárás létezik, de nincsenek a megértésnek meghatározott konkrét formái, amelyek ehhez az ideához kapcsolódnának. És magát az ideát is gyakran csak nagy nehézségek árán lehet kiásni az akár szándékos, akár nem szándékolt hazugságok, megtévesztések és ön-megtévesztések hegyei alól, és a naiv próbálkozások mögül, amelyek a mindennapi életből vett közérthető formákban szeretnék kifejezni azt, amiben természete szerint semmi hasonlóság sincs a mindennapi élethez.

Ebből a szempontból minden életszemlélet két kategóriába sorolható. Léteznek olyan felfogások a világról, amelyek teljesen azon az ideán alapszanak, miszerint egy olyan házban élünk, amelyben van valami titok, valami elrejtett kincs, valami rejtett kincseskamra, amit valamikor valaki esetleg megtalál, és amit néha tényleg meg is találtak egyesek. És ebből a szempontból nézve az élet egész célja és értelme ennek a kincsnek a keresésében áll, mert enélkül semmi egyébnek sincs semmi értelme. És vannak olyan elméletek és rendszerek, amelyekben nem merül föl semmiféle „kincsesláda” eszméje, amelyek számára minden szemmel látható és világos, vagy éppen láthatatlan és teljesen homályos.

Még ha a mi időnkben az utóbbi fajtájú elméletek lettek is egyeduralkodókká, vagyis azok, amelyek tagadják a rejtett tudás lehetőségét, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ez csak a legutóbbi időkben alakult így, és csak az emberiség egy nagyon kicsiny, ám annál hangosabb része számára. Az emberek túlnyomó többsége továbbra is hisz a „tündérmesékben”, és hiszi azt is, hogy vannak pillanatok, amikor a tündérmesék valósággá válnak. Ám az ember szerencsétlenségére azokban a pillanatokban, amikor valami új és ismeretlen válik lehetségessé, akkor nem tudja hogy mit is akar, és a lehetőség, ami hirtelen megjelent, ugyanolyan hirtelen el is tűnik.

Az ember tudatában van annak, hogy az Ismeretlen fala veszi őt körbe, és ugyanakkor hiszi azt is, hogy átjuthat ezen a falon, és hogy mások már átjutottak rajta; de nem tudja elképzelni sem, vagy csak nagyon halványan, hogy mi lehet a fal mögött. Nem tudja, hogy mit szeretne ott találni, vagy hogy mit jelent birtokolni a tudást. Föl se merül számára, hogy az ember más és más viszonyban lehet az Ismeretlennel.

És ebben rejlik az ember legnagyobb tragédiája: hogy képtelen elképzelni, mi lehet az ismert és a lehetséges fala mögött, és ebben rejlik annak az oka, hogy oly sok minden marad rejtve előtte, és hogy oly sok kérdés van, amire soha nem talál választ.

A rejtett tudás eszméje egy olyan elgondolás, ami nem illik bele semmilyen más elgondolásba. Ha elfogadjuk a rejtett tudás eszméjét, akkor azt is elfogadjuk, hogy az bizonyos emberekhez tartozik, azonban olyan emberekhez, akiket nem ismerünk: az emberiség belső köréhez.

Ezen elgondolás szerint az emberiség két koncentrikus körre osztható. Az emberiségnek az a része, amelyet ismerünk, és amihez mi tartozunk, a külső kört képezi. Az emberiség története, ahogyan mi azt ismerjük, a külső kör története. Ám ezen a körön belül létezik egy másik is, amelyről a külső kör emberei semmit sem tudnak, és amelynek a létezését csak néha sejtik meg homályosan, habár a külső kör életét a legfontosabb dolgokban, különösen pedig fejlődésében, valójában a belső kör irányítja. A belső vagy ezoterikus kör, a maga teljességében, élet az életben, misztérium, titok az emberiség életében.

A külső vagy exoterikus emberiség, amihez mi tartozunk, olyan, mint a fa levelei, amelyek minden évben cserélődnek. Ennek ellenére ezek a levelek magukat tartják az élet középpontjának, és nem képesek felfogni, hogy a fának van törzse és gyökere, és hogy a levelek mellett virágokat és gyümölcsöket is sarjaszt magából.


Az ezoterikus kör úgy, amint van, emberiség az emberiségben, és ez az emberiség agya, vagy még inkább a halhatatlan lelke, ahol minden kultúra és minden civilizáció minden gyümölcsét, minden eredményét és minden vívmányát őrzik.

Ha meg akarjuk érteni az ezoterizmus ideájának lényegét, először is azt kell felismernünk, hogy az emberiség története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint amit általában feltételeznek. Az ezoterikus tanok szerint a mi történettudományunk számára ismeretlen civilizációk sora követte egymást a földön, és ezen civilizációk közül néhányan sokkal magasabb szintet értek el, mint a mi civilizációnk, amelyről azt hisszük, hogy a legmagasabb szintű, amelyet az emberiség valaha is megvalósított. Ezen ősi civilizációk közül sok után semmi látható nyom nem maradt, ám eme távoli korok tudományának eredményei soha nem tűntek el teljesen. A tudás, amit megszereztek, átöröklődött századokról századokra, korszakról korszakra, és egyik civilizáció a másiknak adta át. Bizonyos különleges iskolák voltak a tudás őrei, és megvédték azt a be nem avatottaktól, akik megcsonkították vagy eltorzították volna azt, és csak a mester adta azt át a tanítványának, aki hosszú és nehéz előkészületen ment keresztül.



Az emberiség belső köre, vagyis az ezoterizmus ideájának számos oldala van:

(a) Az ezoterizmus történeti léte, vagyis magának az emberiség belső körének története, és az általa birtokolt tudás eredete és története.

(b) Eme tudás megszerzésének módja, vagyis a beavatás és az „iskolák” ideája.

(c) Ehhez az ideához kapcsolódó pszichológiai lehetőség, vagyis annak lehetősége, hogy megváltoztassuk az érzékelés formáit, és kiszélesítsük a tudás és megértés képességét, mert az általános intelllektuális eszközök nem alkalmasak az ezoterikus tudás megszerzésére.

Az ezoterizmus ideája mindenek előtt egy olyan tudásról beszél, ami több tízezer éven keresztül halmozódott föl, és nemzedékről nemzedékre adták azt tovább a beavatottak kicsiny köreiben; ez a tudás gyakran olyan szférákkal kapcsolatos, amelyet a tudomány még csak nem is érintett. Ennek a tudásnak, és az ezzel járó hatalomnak a megszerzéséhez az embernek nehéz előkészületeken és próbatételeken, valamint kitartó munkán kell átmennie, amely nélkül lehetetlen ezt a tudást asszimilálni és használatát megtanulni. Az ezoterikus tudás és a hozzá tartozó módszerek elsajátításának munkája önmagában a tudás egy külön körét képezi, ami számunkra ismeretlen.

Meg kell értenünk továbbá, hogy az ezoterizmus ideája szerint az emberek nem születnek bele az ezoterikus körbe, és az ezoterikus kör tagjainak egyik feladata utódaik előkészítésében áll, akiknek átadhatják majd tudásukat és mindazt, ami hozzá kapcsolódik.

Ezen cél megvalósulása érdekében az ezoterikus iskolákhoz tartozó emberek meghatározatlan időközönként megjelennek az életünkben, mint vezetők, és az emberek tanítói. Amit létrehoznak és maguk mögött hagynak, az vagy egy új vallás, vagy egy új típusú filozófiai iskola, vagy egy új gondolati rendszer, ami az adott kor és vidék embereinek egy számukra is megérthető formában jelöli ki az utat, amelyet követniük kell, hogy megközelíthessék a belső kört. A tanításokon, amelyek ezektől az emberektől származnak, egy és ugyanaz az eszme vonul végig, miszerint bár sokan szeretnének bejutni az ezoterikus körbe, és esetleg meg is próbálják ezt elérni, mégis csak nagyon kevesen jutnak be oda.





Az ezoterikus iskolák, amelyek az ősi tudást őrzik, az átadás láncolatában hagyva azt egymásra, és azok, akik ezekhez az iskolákhoz tartoznak, teljes mértékben elkülönülnek a hétköznapi emberiségtől, amihez mi tartozunk. Ugyanakkor ezek az iskolák nagyon fontos szerepet játszanak az emberiség életében; de mi semmit sem tudunk erről a szerepről, és, ha hallanánk is róla, tökéletlenül értenénk meg, hogy miben is áll az, és vonakodnánk bármit is elhinni, ami ehhez tartozik. Ez annak a ténynek a következménye, ami szerint ahhoz, hogy megértsük a belső kör létezésének lehetőségét, és a szerepet, amit az ezoterikus iskolák játszanak az emberiség életében, olyan tudás birtokában kell lenni az ember esszenciális természetét és a világban megszabott sorsát illetően, amellyel nem rendelkezik sem a modern tudomány, sem pedig – ebből következően – a hétköznapi ember.

Ha az ezoterizmus ideáját az emberiség történetére alkalmazzuk, akkor eszerint egyetlen civilizáció sem születik meg magától. Nem létezik olyan fejlődés, ami véletlenszerűen kezdődik, és mechanikusan folytatódik. Csak a degeneráció és a hanyatlás megy végbe mechanikusan, magától. A civilizáció soha nem természetes növekedéssel kezdődik, hanem csakis mesterséges műveléssel.

Az ezoterikus iskolák rejtve vannak a köznapi emberiség szeme elől; azonban az iskolák befolyása megszakítatlanul fennmarad a történelemben, és ennek az a célja, amennyire ezt a célt meg tudjuk érteni, hogy amikor lehetséges, azoknak a fajoknak, amelyek a barbárság egyik vagy másik fajtájába zuhantak, segítsenek kiemelkedni, és elkezdeni egy új civilizációt, vagy egy új életet.

Egy ember, aki hatalommal és tudással rendelkezik, kezébe vesz egy vad vagy félvad népet, vagy egy egész országot. Elkezdi a népet nevelni és oktatni. Vallást ad nekik, törvényeket hoz, templomokat épít, bevezeti az írást, létrehozza a művészet és a tudomány kezdeteit, ha szükséges, elvezeti a népet egy másik földre, és így tovább. A teokratikus kormányzat az efféle mesterséges művelés egyik formája. Ábrahám bibliai története, és valószínűleg még korábbi történetek, egészen Salamon királyig, példája annak, amikor egy vad népet a belső kör tagjai civilizálnak.

 

A hagyomány szerint a következő történelmi személyiségek tartoztak ezoterikus iskolákhoz: Mózes, Gautama Buddha, Keresztelő János, Jézus Krisztus, Pithagorász, Szókratész és Platón; valamint a mitikusabbak, mint Orfeusz, Hermész Triszmegisztosz, Krisna, Ráma, és az emberiség más prófétái és tanítói. Az ezoterikus iskolákhoz tartoztak továbbá a piramisok és a szfinx építői; a misztériumok papjai Egyiptomiban és Görögországban, számos művész Egyiptomban és más ősi kultúrákban; az alkimisták; az építészek, akik a középkori gótikus katedrálisokat építették; a szúfik és dervisek bizonyos iskoláinak alapítói; valamint olyan személyek, akik rövid pillanatokra jelentek meg a történelemben, és történeti rejtélyek maradtak.

Az ezoterizmus távoli és elérhetetlen, de mindannak, aki tudomást szerez róla vagy csak megsejti az ezoterizmus létezését, megvan az esélye, hogy közelébe kerüljön egy iskolának, vagy remélheti, hogy találkozik olyanokkal, akik segítenek neki, és megmutatják neki az utat. Az ezoterikus tudás a közvetlen szóbeli oktatásra épül, de mielőtt valaki lehetőséget kapna az ezoterizmus ideáinak közvetlen tanulmányozására, tudomást kell szereznie mindenről, amiről csak lehetséges az általános lehetőségek útján, vagyis a történelem, a filozófia és a vallás tanulmányozása útján. És keresnie kell. Mert a varázslatos világának kapui megnyílnak annak, aki keres: „Zörgessetek, és megnyittatik néktek; kérjetek, és adatik néktek.”

Nagyon gyakran felmerül a kérdés: ha az ezoterikus kör valóban létezik, akkor semmit sem tesz azért, hogy a köznapi embernek segítsen kiemelkedni a káoszból, amelyben él, és hogy eljusson az igazi tudáshoz és megértéshez? Miért nem segít az ezoterikus kör az embereknek, hogy rendbe hozzák az életüket a földön, és miért engedi meg az erőszakot, az igazságtalanságot, a kegyetlenséget, a háborúkat és a többit?

Mindaz, amit eddig mondtunk, magában foglalja a választ az összes efféle kérdésre. Az ezoterikus tudást csak azoknak lehet átadni, akik keresik is azt, azoknak, akik egy bizonyos tudatossággal keresik azt, vagyis megértik, hogy az miben tér el az általános tudástól, és hogy hogyan kell azt megtalálni. Ezt az előkészítő tudást meg lehet szerezni az általános eszközök útján, a létező és ismert irodalomból, ami mindenki számára könnyen hozzáférhető. És ennek az előkészítő tudásnak a megszerzését úgy kell tekinteni, mint az első próbatételt.

Csak azok, aki átmennek az első próbán, vagyis azok, akik megszerzik a szükséges tudást a mindenki által elérhető anyagból, csak ők remélhetik, hogy megtehetik a következő lépést, amelynek során megkapják a személyesen rájuk szabott, egyedi segítséget.  Az ember remélheti, hogy megközelíti az ezoterizmust, ha szert tett a helyes megértésre az általános emberi tudásból merítve, vagyis ha meg tudja találni az utat az ellentmondó rendszerek, elméletek és hipotézisek labirintusában, és megérti általános jelentésüket és általános jelentőségüket. Olyasmi ez, mint egy vizsgarendszer, ami az egész emberiség számára nyitva áll, és egyedül ennek a vizsgarendszernek az ideája magyarázza meg, hogy az ezoterikus kör látszólag miért vonakodik segíteni az emberiségen. Nem vonakodik. Minden lehetségeset megtesznek, hogy segítsenek az embereknek, ám azok nem akarják vagy nem képesek maguk megtenni a szükséges erőfeszítéseket. És erőszakkal nem lehet nekik segíteni.


Az aranyborjú bibliai története a külső kör hozzáállását illusztrálja a belső kör erőfeszítéseihez, valamint azt is, hogy a külső kör emberei hogyan is viselkednek éppen akkor, amikor a belső kör emberei azért küzdenek, hogy segítsenek rajtuk.

 

Tehát, az ezoterizmus szempontjából, a rejtett tudás felé az első lépést azon a területen kell megtenni, ami mindenki számára nyitva áll. Más szavakkal, az igaz tudashoz vezető út első jeleit mindenki meg tudja találni a mindenki azámára elérhető általános tudásban. A vallás, a filozófia, a legendák, a tündérmesék, mind bővelkednek az információban az ezoterizmust illetően. De az embernek kell hogy legyen szeme a látásra és füle a hallásra.

Az ezoterizmus ezen kívül az ál-ezoterizmus és ál-okkultizmus formájában éri el az embereket. Ennek az oka ismét az előbb említett különbség, ami az emberek között van. A legtöbb ember az igazságot csak hazugság formájában képes befogadni. Ám míg némelyeket kielégít a hazugság, mások elkezdenek tovább kutatni, és végül talán elérkeznek az igazsághoz. Az egyházi kereszténység teljesen eltorzította Krisztus ideáit, azonban az egyházi formából kiindulva, néhányan, akik „tiszta szívűek”, talán az érzések útján eljutnak az eredeti igazság helyes megértéséhez. Nehéz számunkra fölismerni azt, hogy torzításokkal és megromlott formákkal vagyunk körülvéve, és hogy ezeken a torzításokon és megrontásokon kívül semmit sem kaphatunk odakintről.

 
Természetesen a gondolkozás modern tendenciája teljesen ellentétes az ezoterizmus ideájával, ami azt tartja, hogy eszméink túlnyomó többsége egyáltalán nem a fejlődés eredménye, hanem olyan ideák degenerálódásai, amelyek valamikor léteztek, vagy még mindig léteznek valahol, sokkal magasabb rendű, tisztább, és teljesebb formákban. A modern gondolkozásmód számára mindez puszta abszurditás. Annyira biztosak vagyunk abban, hogy mi vagyunk a fejlődés legmagasabb rendű termékei, biztosak abban, hogy mindent tudunk, hogy nem létezhet ezen a Földön semmi olyan fontos jelenség, mint például iskolák vagy csoportok vagy rendszerek, amelyeket eddig ne ismertünk volna fel, vagy ne ismertünk volna el, vagy ne fedeztünk volna fel, hogy még egy ilyen idea logikai lehetőségét is nehezünkre esik beismerni.

Ebben az ideában ha csak az alapvető elemeket szeretnénk felfogni, ahhoz is meg kell értenünk, hogy ezeket nem lehet összeegyeztetni az evolúció eszméjével, a szó általános értelmében véve azt. Lehetetlen a mi civilizációnkat, a mi kultúránkat egyedülállónak és a legmagasabbnak tartani; hanem a számos kultúra egyike közé kell sorolnunk, amelyek egymást követték a Földön. Továbbá ezek a kultúrák, mindegyik a maga módján, eltorzították az ezoterizmus ideáját, amelyre alapultak, és egyikük sem emelkedett föl, még megközelítőleg sem, forrásának szintjére.

Ám egy ilyen nézet túlságosan is forradalmi lenne, mert megrendítené minden modern gondolkozás alapját, magával vonná a világ összes tudományos filozófiájának felülvizsgálatát, és könyveknek egész könyvtárakra való mennyiségét tenné teljesen használhatatlanná, sőt nevetségessé, amelyek az evolúció elmélete alapján íródtak. És mindezeken túl, a múlt, a jelen és a jövő „nagy embereinek” egész sorát kéne leléptetni a színről. Ez a nézet tehát soha nem válhat népszerűvé, és nem valószínű, hogy valamikor is elfoglalhatja a maga helyét más nézetekkel párhuzamosan.

Az ezoterikus iskolák és a civilizáció; P. D. Ouspensky írása, második rész


Amit "civilizáció"-nak nevezünk, az valójában annak kibontakozása, amit a nagy emberi közösségek az ezoterikus iskolák tudásából a maguk módján felfogtak és abból a gyakorlatban alkalmaztak. Ez a magasrendű tudás az iskolai környezetből kikerülve és a kívülállók kezére jutva szükségszerűen elhomályosul, eltorzul, sőt, képes a saját ellentétébe fordulni, és a civilizáció helyett az ellentétes princípiumot, a barbárságot szolgálni. Ez az, ami a jelenlegi világban minden eddiginél nagyobb lendülettel történik. Iskolánk életéhez és gyakorlataihoz szervesen hozzátartozik a valódi civilizáció és kultúra helyreállítása és ápolása. Ezt a célt csak az ezoterikus tudás ismeretében lehet teljesíteni. A civilizáció és a barbárság viszonyáról Ouspensky így ír:


Minden kultúrának megvan a fölemelkedése és a bukása. Ennek az oka, amennyire meg tudjuk ítélni, például a saját kultúránk esetében is az, hogy teljesen ellentétes elvek: a barbárság princípiuma és a civilizáció princípiuma egyszerre fejlődik és bontakozik ki bennük.

A kultúra kezdete az emberiség belső köréből ered, és gyakran olyan eszközök igénybevételével, amelyek erőszakosak. A belső kör misszionáriusai a vad népeket néha tűzzel és karddal civilizálják, mert egy vad néppel csak erőszakkal lehet bánni.





Később a civilizáció princípiumai kialakulnak, és fokozatosan megteremtik az ember spirituális megnyilvánulásainak azokat a formáit, amiket vallásnak, filozófiának, tudománynak és művészetnek hívunk, és a társadalmi életnek azokat a formáit is, amelyek az egyén számára egy bizonyos szabadságot, pihenést, biztonságot és a cselekvés magasabb szféráiban való önkifejezés lehetőségét nyújtják.



 

Ez a civilizáció. Amint arra rámutattunk, mindennek a kezdete, vagyis minden eszményének és princípiumának és minden tudásának kezdete, az ezoterikus körből származik.

Azonban, a civilizáció kezdetével egy időben, az erőszak is meg lett engedve, és ennek eredményeként a civilizációval együtt a barbárság is elkezd növekedni. Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan azon eszmények kibontakozásával, amelyek az ezoterikus körből származnak, az élet más oldalai is kialakulnak, amelyek az emberiség barbár állapotában gyökereznek. A barbárság magában hordozza az erőszak és a rombolás princípiumait. Ezek a princípiumok nem léteznek és nem is létezhetnek a civilizációban.

A mi kultúránkban nagyon könnyű nyomon követni a két vonalat, a civilizáció és a barbárság vonalát.

A vadember bunkósbottal ölte meg ellenségét. A kulturált embernek mindenféle technikai eszközök állnak rendelkezésére: rettenetes erejű robbanóanyagok, elektromosság, repülőgépek, tengeralattjárók, mérges gázok és a többi. A rombolás és gyilkolás mindezen eszközei és találmányai semmi egyebek, mint a bunkósbot fejlett formái. És egyedül hatékonyságuk tekintetében különböznek attól. A rombolás eszközeinek kultúrája, és az erőszak eszközeinek és módszereinek kultúrája: a barbárság kultúrája.


A modern társadalom belső élete, ízlései és érdeklődési körei szintén teli vannak barbár vonásokkal. A látványosságok és szórakozások iránti szenvedély, a versenyek, sport, szerencsejáték iránti szenvedély, a teljes befolyásolhatóság, a teljes nyitottságra való hajlandóság minden befolyásolással, pánikkal, félelemmel, gyanúsítással szemben. Mindezek a barbárság jellemvonásai. És ezek mind virágoznak a mi életünkben, kihasználva a technikai kultúra minden eszközét és találmányát, mint a nyomtatás, vezetékes és vezeték nélküli kommunikációs eszközök, és a többi.


A barbárság kultúrája együtt növekszik a civilizáció kultúrájával. De a lényeges pont az, hogy a kettő nem képes a végtelenségig párhuzamosan fejlődni. Elkerülhetetlenül elérkezik a pillanat, amikor a barbárság kultúrája feltartóztatja a civilizáció kibontakozását, és fokozatosan, vagy ha lehet nagyon gyorsan, teljesen elpusztítja azt.

Föl lehet tenni a kérdést, hogy a barbárság miért pusztítja el szükségszerűen a civilizációt, és miért nem képes a civilizáció kiirtani a barbárságot.

Könnyű erre a kérdésre válaszolni. Mindenekelőtt, ilyesmiről nem tudunk, hogy valaha is megtörtént volna az általunk ismert történelem során, miközben az ellentétes jelenség, vagyis a civilizáció barbárság általi elpusztítása, a barbárságnak a civilizáció fölötti győzelme folyamatosan megtörtént, és most is megtörténik.

Lehetséges, hogy kicsiny, vagy nagy, de elszigetelt kultúrák esetében, a civilizáció ideiglenesen legyőzte a barbárságot. De más kultúrákban, amelyek ugyanabban az időben léteztek, a barbárság volt az, ami a civilizációt legyűrte, és idővel megtámadta és legyőzte azoknak az elszigetelt kultúráknak a civilizációját, amelyeknek sikerült a saját területükön túlhaladni a barbárságon.


A barbárságnak ezek a formái nagyon hamar túlnőnek a civilizáción. Nagyon hamar saját magukban kezdik látni létezésük célját. Erejük abban a tényben rejlik, hogy képesek maguktól létezni, külső segítség nélkül. Ezzel szemben a civilizáció, ami kívülről származik, csak azáltal létezhet és bontakozhat ki, hogy külső segítséget kap, vagyis az ezoterikus kör segítségét. Ám a barbárság kifejlődő formái nagyon hamar elvágják a civilizációt forrásától, és onnantól a civilizáció, elveszítve meggyőződését elkülönült létezésének értelméről, a barbárság kifejlődött formáit kezdi szolgálni, abban a hitben, hogy ebben rejlik célja és rendeltetése. A civilizáció által létrehozott összes forma átmegy a változás folyamatán, és hozzáigazítja magát a dolgok új rendjéhez, vagyis azt mondhatjuk, a barbárság kiszolgálója lesz.

Ez a viszony a civilizáció és a barbárság között a történelem egész folyamában megfigyelhető. De egy ilyen viszony nem létezhet a végtelenségig. A civilizáció növekedése megáll. A civilizációt teljes mértékben átformálja a barbárság. Végül teljesen le kell hogy álljon. Ezek után a barbárság, miután nem kap elég megerősítést a civilizációtól, elkezd egyre elemibb formákba süllyedni, fokozatosan primitív állapotába térve vissza, míg azzá nem válik, ami valójában ő, és ami mindig is volt az egész időszak alatt, melynek során a civilizációtól kölcsönvett fenséges álruhákba öltözött.

A barbárság és a civilizáció kölcsönös viszonya, amit a történelmünkben megfigyelhetünk, csak viszonylag rövid időszakon át létezhet. El kell jönnie az időnek, amikor a pusztítás technikája elkezd annyira gyorsan fejlődni, hogy elpusztítja eredetét, vagyis a civilizációt.

Ha a modern életet vizsgáljuk, láthatjuk, mennyire kicsiny és jelentéktelen helyet foglalnak el abban a civilizáció azon princípiumai, amelyek nem állnak a barbárság szolgálatában. Valóban, milyen csekély helyet foglal el az átlagos ember életében a gondolkozás, vagy az igazság kutatása! Ám a civilizáció princípiumait meghamisított formákban már javában használják a tömegek alávetésére és alávetettségben tartására, és ezek a formák virágoznak.

És az életben csakis ezeket a meghamisított formákat tolerálják. Azt a vallást, filozófiát, tudományt és művészetet, amely nem áll a barbárság közvetlen szolgálatában, nem ismerik el az életben, legfeljebb csak halovány, korlátozott formákban. Bármilyen törekvést ezek részéről, hogy túlnőjenek a számukra kijelölt szűk határokon, azonnal lehetetlenné tesznek.

A hétköznapi emberek érdeklődése ebben az irányban teljes mértékben erőtlen és reménytelen. Az embert kívánságainak kielégítése és a félelmei mozgatják, a törtetés a hiúságok után, apróságok, szórakozások, ostoba sportok, ügyességi és szerencsejátékok, a szerzés vágya, az érzékiség, az unalmas napi robot, a mindennapok ügyes-bajos dolgai, és mindenekelőtt az engedelmesség és az engedelmesség élvezete, mert az átlagos ember semmi mást nem szeret jobban, mint engedelmeskedni; ha megszűnik engedelmeskedni az egyik erőnek, akkor azonnal egy másiknak veti magát alá. Végtelenül távol van bármitől is, ami nem kapcsolódik közvetlenül mindennapi érdekeihez vagy aggodalmaihoz, bármitől, ami kicsit is életének materiális szintje fölött van. Ha nem hunyjuk be a szemünket mindezek fölött, akkor föl kell ismernünk, hogy legjobb esetben is nem vagyunk többek civilizált barbároknál, vagyis olyan barbároknál, akik bizonyos mértékű kultúrával is rendelkeznek.

A mi korunk civilizációja egy sápadt, beteges daganat, ami alig képes életben tartani magát a mélységes barbárság sötétségében. A technikai találmányok, a kommunikáció fejlett eszközei és a termelés módszerei, a természettel való küzdelem növekvő mértéke – mindezek valószínűleg többet vesznek el a civilizációtól, mint amennyit hozzáadnak.

Az igazi civilizáció kizárólag az ezoterizmusban létezik. Ez a belső kör, ami valójában az emberiség valóban civilizált része, a belső kör tagjai pedig civilizált emberek, akik a barbárok országában élnek, vademberek között.




Az ezoterikus iskolák és a civilizáció; P. D. Ouspensky írása, harmadik rész



Az emberiség ősi hagyományai szinte egyöntetűen amellett tanúskodnak, hogy az ember története egy boldog, "aranykori", "paradicsomi" állapottal kezdődött. Ebben a korban az ember közvetlen kapcsolatban volt a magasabb erőkkel, amelyek őt létrehozták, és sokkal több, gazdagabb lehetősége volt, mint a mostani embereknek. Ekkor még kevés ember volt a földön, ám ők nagyon magas spirituális szinten léteztek. Ezzel szemben a mostani emberiség élete szinte mindenben az aranykori lét ellentéte, ahol az jellemző, hogy rengeteg ember él nagyon alacsony spirituális nívón, messze lehetőségei alatt. Az ezoterikus iskolák célja, így a mienké is az, hogy a mostani korszak körülményei között, amennyire lehetséges, létrehozzák az aranykort. Ez csak a magasabb erőkkel való élő kapcsolat által lehetséges. Lássuk, mit ír erről Ouspensky:



Az első emberiség nem volt képes elkezdeni semmilyen kultúrát. Még nem volt belső kör, hogy segítse őket, hogy első lépéseiket vezesse. És az embernek azoktól az erőktől kellett segítséget kapnia, amelyek teremtették őt. Ezeknek az erőknek kellett betölteniük azt a szerepet, amit később a belső kör játszott.

A kultúra elkezdődött, és, mivel az első ember még nem rendelkezett a hibák szokásával, sem a tévedések gyakorlatával, sem pedig a barbárság emlékével, ezért a kultúra hihetetlen gyorsasággal fejlődött. Továbbá ez a kultúra nem alakított ki negatív oldalakat, hanem csak pozitív oldalakat. Az ember teljes egységben élt a természettel, látta minden dolgok belső tulajdonságait, megértette ezeket a tulajdonságokat, és nevet adott minden dolognak tulajdonságai szerint. Az állatok engedelmeskedtek neki; állandó érintkezésben volt a magasabb erőkkel, amelyek teremtették őt.






És az ember nagy magasságokba emelkedett, és nagy gyorsasággal emelkedett, mert nem követett el hibákat emelkedése során. De ez a hibázásra való képtelenség és a hibák gyakorlatának hiánya, míg egyrészt felgyorsította fejlődését, másrészről azonban nagy veszélynek tette ki őt, mert magával hozta a hibák következményeinek elkerülésére való képtelenséget - ami ugyanakkor lehetséges maradt.

Végül az ember elkövetett egy hibát. És ezt a hibát akkor követte el, amikor már nagy magasságokba emelkedett.

Ez a hiba abban állt, hogy magasabbnak tartotta magát, mint amilyen nagy valójában volt. Úgy gondolta, hogy már tudta, mi a jó, és mi a rossz; azt gondolta, hogy magától is képes vezetni és irányítani az életét, külső segítség nélkül.

Ez a hiba talán nem lett volna olyan nagy, az eredményeit talán ki lehetett volna javítani vagy meg lehetett volna változtatni, ha az ember tudta volna, hogyan bánjon a hibáinak az eredményeivel. A hiba növekedni kezdett, gigantikus méreteket kezdett ölteni, míg végül elkezdte magát megnyilvánítani az ember életének minden oldalában. Az ember zuhanni kezdett. A hullám végigfutott. Az ember gyorsan alásüllyedt arra a szintre, ahonnan kezdte, magával hozva a megszerzett bűnt.

És egy többé-kevésbé hosszú nyugalmi periódus után a meredek emelkedés a magasabb erők segítségével újra elkezdődött. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezennel az ember már rendelkezett a hibák elkövetésének képességével, volt bűne. És a kultúra második hulláma testvérgyilkossággal kezdődött, Káin bűnével, ami az új kultúra sarokköve lett.

 
Ám a bűn „karmáján” kívül az ember szert tett egy bizonyos tapasztalatra is korábbi hibái révén, így amikor a végzetes hiba pillanata visszatért, akkor már nem a teljes emberiség volt az, amely elkövette. Volt egy bizonyos számú ember, akik nem követték el Káin vétkét, akik semmilyen módon nem társultak hozzá, és semmilyen tekintetben nem húztak hasznot belőle.

Ettől a pillanattól kezdve az emberiség útjai szétváltak. Azok, akik a hibát elkövették, zuhanni kezdtek, amíg ismét elérték a legalacsonyabb szintet. De amikor végül segítségért fordultak, azok, akik nem buktak el, vagyis akik nem követték el a hibát, képesek voltak megadni a segítséget.

Ez a legkorábbi kultúrák vázlatos története. Ádám és Éva mítosza az első kultúra történetét jelenti. Az élet az Éden kertjében a civilizációnak az a formája volt, amit az első kultúra elért. Az ember bukása annak a kísérletnek az eredménye volt, hogy az ember megpróbált megszabadulni a magasabb erőktől, amelyek fejlődését irányították, és elkezdeni a saját életét, egyedül saját megítélésére bízva útját. Minden kultúra elköveti ezt az alapvető hibát a maga módján. Minden új kultúra kifejleszt valami új jellemvonást, új eredményeket ér el, és azután mindent elveszít. De mindazt, ami valóban értékes, megőrzik azok, akik nem követnek el hibákat, és ez szolgál a soron következő kultúra építőanyagául.

Az első kultúra emberének nem volt tapasztalata a hibákról. Emelkedése nagyon gyors volt, de nem volt eléggé összetett, nem volt eléggé változatos. Az ember nem fejlesztette ki magában minden lehetőségét, ami benne volt, mert sok dolgot nagyon könnyen ért el. De a bukások sorozata után, a tévedések és bűnök terhével megrakva, az ember más lehetőségeit is elkezdte kifejleszteni, amelyek benne rejtőztek, hogy ellensúlyozza azoknak a hibáknak az eredményeit.

Az emberiség későbbi életében és a későbbi kultúrákban ezeknek a lehetőségeknek a kifejlődése a belső kör segítségével megy végbe. Ebből a szempontból az emberiség számára lehetséges bármely fejlődés egy csekély számú egyén fejlődését jelenti, ami valószínűleg hosszú időszakon át megy végbe. Az emberiség tömege nem fejlődik; pusztán változik valamilyen mértékben, alkalmazkodva a környező létfeltételekhez. Mint egy élő szervezet esetében. Az emberiség fejlődése az azt alkotó sejtek egy kicsiny csoportjának fejlődésében áll. A fejlődő sejt átkerül a szervezet magasabbrendű szövetei közé, ezek a magasabb rendű szövetek pedig azáltal nyernek táplálékot, hogy magukba fogadják a fejlődő sejteket. A magasabb rendű szövetek ideája a belső kör ideájának felel meg.


És ebbe a szervezetbe ágyazottan, a háttérben rejtve folyik az egyéni ember élete és tevékenysége, vagyis az egyéni sejteké, amelyek ezeket a szervezeteket alkotják. Ezeknek az egyéni embereknek a tevékenysége hozza létre azt, amit kultúrának és civilizációnak nevezünk. A tömegek tevékenysége mindig ellensége ennek a kultúrának, mindig az elpusztítására tör. A tömegek nem hoznak létre semmit. Csak rombolnak. Az egyéni emberek azok, akik alkotnak. Minden találmány, felfedezés, újítás, minden technikai fejlődés, a tudomány, a művészet, az építészet és mérnöki tudományok, minden filozófiai rendszer fejlődése, minden vallási tanítás, mindezek az egyéni emberek tevékenységének eredményei. Ezen tevékenység eredményeinek elpusztítása, eltorzítása, megsemmisítése, eltörlése a föld színéről – ez az emberi tömegek tevékenysége.

Ez nem jelenti azt, hogy az egyéni ember ne tudná a rombolás folyamatait szolgálni. Ellenkezőleg, a nagymértékű rombolás kezdeményezése mindig egyéni emberektől függ, a tömegek pedig pusztán a végrehajtók. De a tömegek soha nem képesek semmit sem teremteni, bár képesek maguktól rombolni.

Ha megértjük, hogy az emberiség tömegei, vagyis az emberek és a fajok az egyéni emberhez képest alacsonyabb rendű létezők, akkor meg kell azt is értenünk, hogy a népek és a fajok nem képesek ugyanabban a mértékben fejlődni, mint ahogyan az egyéni ember képes.

Fogalmunk sincs, miben is állhatna egy nép vagy egy népfaj fejődése, bár gyakran beszélnek ilyesfajta fejlődésről. Ami azt illeti, amennyire történelmi megfigyeléseink korlátai látni engedik, minden nép és nemzet egy és ugyanazon utat járja be: Növekednek, kialakulnak, elérik a méret és hatalom egy bizonyos fokát, és azután elkezdődik felbomlásuk, hanyatlásuk és bukásuk. Végül teljesen eltűnnek és alkotórészeivé válnak egy másik létezőnek, ami hozzájuk hasonlít. A fajok és nemzetek ugyanúgy meghalnak, mint az egyéni emberek. Azonban az egyének számara léteznek bizonyos más lehetőségek is a halálon kívül, amellyel az emberi tömegek nagy organizmusai nem rendelkeznek, mert ezeknek az organizmusoknak a lelke pont olyan formátlan, mint a testük.




Az egyéni ember tragédiája abban a tényben rejlik, hogy életét teljes mértékben egy ilyen alacsonyabb rendű lény sűrű tömegében éli, és minden aktivitása ennek a vak, zselészerű organizmusnak a szolgálatába van állítva. Ugyanakkor az ember tudatos egyéni aktivitása, a gondolat és az alkotó munka terén végzett erőfeszítései az ilyen nagy organizmusok érdekével szemben bontakoznak ki, azok ellenére és azokat semmibe véve. Azonban természetesen nem lenne igaz azt állítani, hogy az ember minden egyéni tevékenysége az eme nagy organizmusokkal való tudatos küzdelemből áll. Az embert legyőzték és rabszolgává tették. És gyakran az történik, hogy az ember azt hiszi, egyéni tevékenységével ezeket a nagy lényeket szolgálja, és ezeket kell szolgálnia. De az emberi szellem magasabb megnyilvánulásai, az ember magasabb rendű tevékenysége teljes mértékben fölöslegesek a nagy organizmusok számára; valójában a legtöbb esetben kellemetlenek a számukra, ellenükre vannak és egyenesen veszélyesek, mert eltérítik az egyéni munkaerőt, amit egyébként elnyelne a nagy organizmus életének örvénylése. A nagy organizmus egy tudattalan, pusztán fiziológiai módon arra törekszik, hogy magáénak tartsa meg az őt felépítő egyéni sejtek valamennyi erejét, saját érdekében használva fel azt, ami többnyire abban áll, hogy hasonló organizmusokkal harcol. De ha emlékezünk arra, hogy az egyéni sejtek, vagyis az emberek sokkal inkább összetett lények, mint a nagy organizmusok, és hogy az előbbiek tevékenysége messze felülmúlja az utóbbiak számára lehetséges tevékenységek körét, akkor megértjük ezt az állandó küzdelmet az ember és az emberi aggregátumok között, és megértjük, hogy az, amit haladásnak és fejlődésnek hívnak, nem más, mint az egyéni aktivitások maradványai, miután végbement a küzdelem az amorf tömegek és az egyéni tevékenység között. A tömegek vak organizmusai harcban állnak a kibontakozó szellem megnyilvánulásaival, megsemmisítik és elnyomják azokat, és elpusztítják, amik azok által létrejöttek. De még így sem képesek azokat teljes mértékben megsemmisíteni. Valami megmarad, és ez az, amit fejlődésnek vagy civilizációnak nevezünk.


Az ezoterikus iskolák és a civilizáció; P. D. Ouspensky írása; negyedik rész


Az ezoterikus iskolák egyik feladata a civilizációk megalapítása a Földön. De létezik egy másik különleges feladat is, melynek érdekében a magasabb erők iskolákat hoznak létre a Földön: amikor egy nagy civilizációs ciklus a végéhez közeledik és a katasztrófa elkerülhetetlen, akkor emberek egy maroknyi csoportja összegyűjti, ami kultúrájukból megmentésre érdemes, és átmentik azt a jövő számára. Ez az átmentett tudás lesz az eljövendő új korszak kultúrájának magva. Iskolánkat pontosan ennek a feladatnak a végrehajtására hozták létre az emberiséget felügyelő magasabb erők. Erről a feladatról így ír Ouspensky:


Az egyéni emberre és az emberi közösségekre vonatkoztatott fejlődés eszméje, az ezoterizmus ideája, a kultúrák és civilizációk születése és növekedése, az egyéni ember lehetőségei az emelkedés és a hanyatlás időszakaihoz kapcsolódóan – mindezek és számos más dolog kifejtése megtálalható három bibliai mítoszban. Ezek a mítoszok nem kapcsolódnak össze a Bibliában és egymástól külön állnak, ám valójában egy és ugyanazon ideát fejezik ki, és kölcsönösen kiegészítik egymást.

Az első mítosz a vízözön és Noé bárkájának története; a második Bábel tornyának története, annak pusztulása és a nyelvek összezavarodása; a harmadik pedig Szodoma és Gomorra pusztulásának története, Ábrahám látomása a tíz igaz emberről, akiknek a kedvéért Isten hajlandó lett volna megkímélni Szodomát és Gomorrát, de akiket nem lehetett ott megtalálni.

A vízözön a civilizáció bukásának, a kultúra pusztulásának allegóriája. Egy ilyen összeomlásnak szükségszerű velejárója az emberiség nagyobb részének megsemmisülése, geológiai felfordulások vagy háborúk, népvándorlások, járványok, forradalmak és hasonló okok következtében. Nagyon gyakori, hogy ezek az okok egybeesnek. Az allegória azt fejezi ki, hogy amikor látszólag minden elpusztul, akkor az, ami igazán értékes, megmenekül egy tervnek megfelelően, amit előzőleg gondoltak el és dolgoztak ki. Az emberek egy kis csoportja mentesül az általános törvény alól és megmenti az adott kultúra legfontosabb ideáit és eredményeit.



Noé bárkájának legendája egy mítosz, ami az ezoterizmusra vonatkozik. A „bárka” építése az „iskolát” jelenti, az emberek előkészítését a beavatásra, az átmenetre az új életbe és az új születésbe. Noé bárkája, ami megmenekült a vízözönből, az emberiség belső köre.

Az allegória második jelentése az egyéni emberre vonatkozik. A vízözön a halál, az elkerülhetetlen, a kérlelhetetlen. De az ember képes önmagában egy „bárkát” fölépíteni, és abban összegyűjteni egy-egy példányt mindabból, ami őbenne értékes. Ebben az esetben ezek a példányok nem fognak elpusztulni. Túl fogják élni a halált és újra meg fognak születni. Ahogyan az emberiség csak a belső körrel való kapcsolata által menekülhet meg, úgy az egyéni ember is csak úgy érheti el az egyéni „üdvözülést”, ha van összeköttetése saját belső körével, vagyis ha összekapcsolja magát a tudatosság magasabb formáival. És ez nem lehetséges külső segítség nélkül, vagyis a „belső kör” segítsége nélkül.



A második mítosz, vagyis a Bábel tornya, az előbbinek egy másféle változata; ám míg az előbbi a megmenekülésről szól, vagyis azokról, akik megmenekülnek, addig a másik történet csak a pusztulásról szól, vagyis azokról, akik elvesznek.

Bábel tornya a kultúrát jelenti. Az emberek arról álmodnak, hogy tornyot építenek, „amelynek teteje az eget éri”, arról álmodnak, hogy megteremtik a földön az ideális életet. Intellektuális módszerekben hisznek, technikai eszközökben, formális intézményekben. A torony hosszú időn át egyre magasabbra és magasabbra emelkedik a föld fölé. De a pillanat elkerülhetetlenül elérkezik, amikor az emberek megszűnnek megérteni egymást, vagy inkább fölismerik, hogy sohasem értették egymást. Mindegyikük a maga módján képzeli el, hogy miben is áll az ideális élet a földön. Mindegyikük a saját elgondolásait szeretné megvalósítani. Mindegyikük a saját eszményét szeretné beteljesíteni. Ez az a pillanat, amikor a nyelvek összezavarodása elkezdődik. Az emberek még a legegyszerűbb dolgokban is képtelenné válnak megérteni egymást; a megértés hiánya széthúzást, ellenségeskedést, harcot provokál. Azok, akik a tornyot elkezdték építeni, most gyilkolni kezdik egymást, és elpusztítják, amit fölépítettek. A torony romhalmazzá válik.



Pontosan ez szokott végbemenni az egész emberiség életében, a népek és nemzetek életében, és az emberek egyéni életében. Minden ember egy bábeli tornyot épít a saját életében. Törekvései, élete céljai, eredményei, ezek az ő bábeli tornya.

De a pillanat elkerülhetetlen, amikor a torony összeomlik. Egy kicsiny sokk, egy szerencsétlen baleset, egy betegség, egy apró félrelépés, és a toronyból semmi sem marad. Az ember látja ezt, de már túl késő helyrehozni vagy megváltoztatni. Vagy pedig a torony építésében elérkezik a pillanat, amikor az ember személyiségében a különböző „én”-ek elveszítik a bizalmat egymásban, meglátják az ellentmondásokat céljaikban és vágyaikban, látják, hogy nincs közös céljuk, megszűnnek megérteni egymást, vagy pontosabban megszűnnek azt gondolni, hogy értik egymást. És a toronynak össze kell omlania, az illuzórius célnak el kell tűnnie, és az embernek éreznie kell, hogy minden, amit tett, gyümölcstelen volt, hogy a semmibe torkollott, és nem is vezethetett máshová, és hogy csak egyetlen valódi tény áll előtte: a halál.



Az ember egész élete, a vagyon vagy a hatalom vagy az ismeretek felhalmozása: egy bábeli torony építése, mert katasztrófával kell végződnie, vagyis a halállal, ami mindennek a sorsa, ami nem képes a létezés egy magasabb szintjére átmenni.
A harmadik mítosz – Szodoma és Gomorra pusztulása – az előző kettőnél világosabban mutatja a magasabb erők beavatkozásának pillanatát és ennek a beavatkozásnak az okait. Isten beleegyezett, hogy megkíméli Szodomát és Gomorrát ötven igaz ember kedvéért, negyvenöt kedvéért, harminc kedvéért, húsz kedvéért, végül tíz kedvéért is. Ám nem találtatott még tíz igaz ember sem, és a két város el lett pusztítva. A fejlődés lehetősége elveszett. A „nagy laboratórium” véget vetett egy sikertelen kísérletnek. Ám Lót és családja megmenekült. Az idea ugyanaz, mint a másik két mítoszban, de ez itt különösen is hangsúlyozza az irányító akarat készségét minden lehetséges engedmény megtételére, amíg bármi remény is van az emberi lények elé tűzött cél megvalósítására. Amikor ez a remény eltűnik, az irányító akarat elkerülhetetlenül közbeavatkozik, hogy megmentse, ami megmentésre érdemes, és elpusztítsa a többit.


Karma Yoga; Részlet P. D. Ouspensky: "Az Univerzum új modellje" c. könyvéből

 P. D. Ouspensky


Iskolánk a Negyedik Út vonalát folytatja. Az önmagunkon való munkának és a felébredésnek ez az útja megfelel annak, amit Indiában "Karma yoga" néven neveztek. Ennek lényegét így foglalja össze Ouspensky (A New Model of the Universe, What is Yoga?):


A KARMA-YOGA a helyes életet tanítja. A karma-yoga a cselekvés yogája.

A karma-yoga az emberekkel való helyes viszonyt tanítja és a helyes cselekvést az élet általános körülményei között. A karma-yoga azt tanítja, hogyan válhatunk yogivá az életben, anélkül, hogy a sivatagba mennénk vagy yogik iskolájába lépnénk be. A karma-yoga az összes többi yoga szükséges kiegészítője; csak a karma-yoga segítségével képes az ember mindig emlékezni a céljára, és sohasem veszíteni azt szem elől.

A karma-yoga mindig a belső alakulás, a belső fejlődés ideájához kötődik. Abban segíti az embert, hogy ne aludjon el bensőleg az élet összezavaró befolyásai között, különösen az aktivitás hipnotizáló befolyásai közepette. Emlékezteti az embert, hogy semmi külsődlegesnek sincs semmi jelentősége, hogy mindent anélkül kell végezni, hogy törődnénk az eredményekkel. Karma-yoga nélkül az embert elnyelik a legközelebbi, látható céljai, és elfelejti fő célját.

A karma-yoga megtanítja az embernek, hogy megváltoztassa a sorsát, hogy akaratával irányítsa azt. A karma-yoga alapvető ideája szerint ezt csak azáltal lehet elérni, hogy megváltoztatjuk belső hozzáállásunkat a dolgokhoz és saját cselekvésünkhöz.

Ugyanazt a cselekvést különbözőképpen lehet végbevinni, ugyanazt az eseményt különbözőképpen lehet átélni. És ha az ember megváltoztatja a hozzáállását ahhoz, ami történik vele, akkor ez az idő folyamán elkerülhetetlenül megváltoztatja az események jellegét, amelyekkel útja során találkozik.

A karma-yoga megtanítja az embernek annak megértését, hogy amikor úgy tűnik, hogy ő cselekszik, valójában nem ő az, aki cselekszik, hanem egy rajta keresztül haladó erő. A karma-yoga állítja, hogy az ember egyáltalán nem az, aminek ő magát gondolja, és megérteti az emberrel, hogy csak nagyon ritka esetekben cselekszik magától és függetlenül, és a legtöbb esetben csak egyik vagy másik nagyobb egész részeként cselekszik. Ez a karma-yoga "okkult oldala", vagyis az embert irányító erőkről és törvényekről szóló tanítás.

Aki megérti a karma-yoga ideáit, az mindvégig úgy érzi, hogy ő csak egy kicsiny csavar vagy egy kicsiny kerék a nagy gépezetben, és hogy annak sikere vagy kudarca, amiről azt hiszi, hogy ő teszi, nagyon kevéssé függ a saját cselekvésétől.

Amikor az ember így cselekszik és érez, akkor soha semmiben sem érheti kudarc, mert a legnagyobb kudarc, a legnagyobb sikertelenség is hozzájárulhat belső munkájának sikeréhez, melynek során önmagával küzd, hogy ha megtalálja a helyes hozzáállást ehhez a sikertelenséghez.

Egy olyan élet, amit a karma-yoga elvei kormányoznak, nagyban különbözik egy általános élettől. Az általános életben az ember fő célja a körülményektől függetlenül abban áll, hogy elkerülje az összes kellemetlenséget, nehézséget és kényelmetlenséget, amennyire csak lehetséges.

Egy olyan életben, amit a karma-yoga elvei kormányoznak, az ember nem törekszik elkerülni a kellemetlenségeket vagy kényelmetlenségeket. Ellenkezőleg, szívesen fogadja őket, mert ezek esélyt adnak neki, hogy felülkerekedjék rajtuk. A karma-yoga nézőpontjából, ha az élet nem nyújtana nehézségeket, akkor mesterségesen kéne azokat létrehozni. És ezért van az, hogy a nehézségeket, amelyekkel az életben találkozunk, nem valami kellemetlennek tartják, amit meg kell próbálni elkerülni, hanem nagyon is hasznos körülményeknek a belső munka és belső fejlődés céljaihoz.

Amikor az ember ezt folyamatosan igazolva látja és érzi, akkor maga az élet válik tanítójává.

A karma-yoga fő elve a nem-ragaszkodás. A karma-yoga módszereit követő embernek a nem-ragaszkodást kell gyakorolnia mindig és mindenben, legyen az akár jó vagy rossz, öröm vagy fájdalom. A nem-ragaszkodás nem jelent közömbösséget. Ez az önátélés (self) bizonyos fajta elkülönítése attól, ami történik, vagy amit az ember éppen csinál. Ez nem hűvösség, sem pedig annak a vágya, hogy elzárjuk magunkat az élettől. Ez annak felismerése és állandó igazolása, hogy minden a megfelelő törvények szerint történik, és hogy a világban mindennek megvan a saját sorsa. Általános nézőpontból az, ami a karma-yoga elveiből következik, fatalizmusnak tűnik. Ám ez nem fatalizmus, abban az értelemben, mintha a pontos és megváltoztathatatlan eleve elrendelés elfogadása lenne mindennek, a legkisebb változtatás lehetősége nélkül. Ellenkezőleg, a karma-yoga azt tanítja, hogyan lehet megváltoztatni a karmát - hogyan lehet befolyásolni a karmát. Ám a karma-yoga nézőpontjából ez a befolyásolás egy teljesen belső folyamat. A karma-yoga azt tanítja, hogy az ember megváltoztathatja az embereket és eseményeket maga körül, ha megváltoztatja a hozzájuk való viszonyulását.

Ennek a lényege nagyon világos. Minden embert születésétől fogva körülvesz egy bizonyos karma, bizonyos emberek, és bizonyos események. És természetével, neveltetésével, ízlésével és szokásaival összhangban magáévá tesz egy bizonyos hozzáállást a dolgokhoz, emberekhez és eseményekhez. Amíg a hozzáállása változatlan marad, addig az emberek, a dolgok és az események is változatlanok maradnak, vagyis megfelelnek a karmájának. Ha nem elégszik meg a karmájával, ha szeretne valami újat és ismeretlent, akkor meg kell változtatnia hozzáállását ahhoz, amije van, és az új események is bekövetkeznek.

A karma-yoga az egyetlen lehetséges út azok számára, akik hozzá vannak kötve az élethez, akik képtelenek megszabadítani magukat az élet külső formáitól, azok számára, akik akár születésük, akár saját erőik és képességeik folytán emberi közösségek vagy csoportok fejei lettek, azok számára, akik kapcsolatban vannak az emberiség életének fejlődésével, a történelmi személyiségek számára, azok számára, akiknek a személyes élete egy korszak vagy egy nemzet sorsa kifejeződésének tűnik. Ezek az emberek nem tudják látható módon megváltoztatni magukat, csakis benső módon; miközben külsőleg olyanok maradnak mint korábban, ugyanazokat a dolgokat mondják, ugyanazokat a dolgokat teszik, csak ragaszkodás nélkül, mint színészek a színpadon. Mivel az életükkel összefüggésben ilyen színészekké lettek, yogikká válnak a legváltozatosabb és és legintenzívebb aktivitások közepette. Bármilyenek is legyenek bajaik, lehet béke a lelkükben. Gondolkozásuk akadály nélkül működhet, függetlenül bármitől, ami körülveszi.

A karma-yoga szabadságot ad a fogolynak a börtönben és a királynak a trónon - de csak akkor, ha érzik, hogy színészek, akik szerepüket játsszák.