Az ember mint mikrokozmosz; részletek Rodney Collin: "The Theory of Celestial Influence" ("Az égi befolyás teóriája") c. könyvéből, 7. rész

Amikor megpróbáltuk elképzelni a Naprendszer hosszú testét, a bolygók pályáiból szőtt hálók egymásba fonódó burkolatai az emberi test különböző rendszereire emlékeztettek, úgy mint: csontváz, nyirokrendszer, keringési rendszer, idegrendszer és így tovább – amelyek úgy tűnik, hasonló módon fonódnak egybe.

Az összefüggés nem véletlen. Minél inkább tanulmányozzuk ezeket a rendszereket, annál szembetűnőbb lesz, hogy valójában ezek analóg elosztó hálózatai a különböző feszültségűre transzformált energiáknak.

Az emberi struktúra hét vagy nyolc azonosítható rendszerből áll, amit a csontrendszer tart fönn, és a kötőszövetek tartanak össze. Ezeket a rendszereket a szív életfenntartó tevékenysége egyesíti és harmonizálja, amelytől mind a szervezetnek, mind az egyénnek a léte függ.

Minden rendszer átfedi az egész testet; és úgy tűnik, mindegyikük fölött valamelyik belső elválasztású mirigy felügyel, mint szabályozó szerv és az energia transzformátora. Ezek a mirigyek alakítják át az általános életenergiát, amit az organizmus az ételből, levegőből és a többiből állít elő, a saját rendszerének és funkciójának megfelelő feszültségre.

Továbbá az emberi funkcióknak ezt az egész hétszeres elrendeződését fel kell fognunk úgy is, mint ami három különböző, ám együttműködő idegrendszer irányítása alá van vonva, melyek: az agyi-gerincvelői idegrendszer, ami a tudati funkciókat szolgálja; a szimpatikus idegrendszer, ami az öntudatlan vagy ösztönös funkciókat stimulálja; és a paraszimpatikus és bolygóidegrendszer, amit úgy magyaráznak, mint ami lelassítja ezeket az ösztönös funkciókat, és így az utóbbit kiegészíti. Ez azt sugallja, hogy létezik egy irányító rendszer az aktív idegi impulzusok beidegzésére, egy másik a passzív idegi impulzusok beidegzésére, és egy harmadik a gondolat, értelem és tudatosság közvetítő impulzusainak beidegzésére.

A különböző rendszerek és felügyelő mirigyeik mindegyike tehát felruházza az embert a minőségek és képességek egy sajátos rendjével. A csontvázrendszer által lesz egyenes tartású és meghatározott lény, a nyirokrendszer által képes emészteni és a táplálékot asszimilálni, a légzőrendszer által lélegzik, a keringési rendszer által fenntartja testhőmérsékletét, az agyi-gerincvelői rendszer által lát, gondolkozik és cselekszik, és még egy rendszer által képes az érzelem és lelkiismeret impulzusaira. Valójában ezek jelentik benne a természet különböző területeit.

Feltéve, hogy a különböző belső elválasztású mirigyek valójában a szervezet által generált általános energia átalakítói vagy transzformátorai, mi lehet ezeknek az egymással való viszonya? Van-e köztük valami meghatározott rendszer? Van-e az általuk létrehozott feszültségekben valami nagyságrendi sor?

A kérdés megoldására nem várt segítséget kapunk az elrendeződésükből. Ha a szívet vesszük középpontnak, és felvázoljuk az emberi test sematikus ábráját, amelyen bejelöljük a különböző mirigyeket, akkor azt találjuk, hogy egy szabályos spirál mentén helyezkednek el, hasonlóan az erők vagy a növekedés számos természeti jelenségben megfigyelhető vonalaihoz. Ahogyan a galaxis a napok kibontakozó spiráljának tűnik, a Naprendszer pedig a bolygók kibontakozó spiráljának, úgy most az emberi test is a funkciók kibontakozó spiráljának benyomását adja.

Ennek a spirálnak a napja és forrása a szív. Innen csavarodik ki a csecsemőmirigyen, a hasnyálmirigyen, a pajzsmirigyen, a mellékpajzsmirigyen, a plexus solarison, ahol a mellékvesék adrenalinja fejti ki hatását a hátsó és elülső agyalapi mirigyekig és utolsó ívével a nemi mirigyeken át a tobozmirigyben végződve, ami a szervezet végső működése és lehetősége.

Ha visszamegyünk az embrió három csíralemezre való differenciálódásához létezése első két hetében, akkor ténylegesen láthatjuk ezt a spirált eredeti formájában. A három lemez, melyek a sejtek első osztódásából jönnek létre, beburkolják egymást. A belső tekercset alkotó (entoderm) lemezből  fejlődnek ki az első három említett mirigyhez kapcsolódó funkciók, vagyis a növekedés, az emésztés és a légzés; a középső tekercset alkotó  (mezoderm) csíralemezből fejlődnek ki a következő három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis a vérkeringés, valamint az akaratlagos és nem-akaratlagos mozgás; a külső tekercset alkotó (ektoderm) csíralemezből pedig az utolsó három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis az elme, az érzelem és a szaporodás.

Van még egy figyelemreméltó aspektusa a transzformátorok eme sorozatának az emberi testben. Sorrendjük megdöbbentő módon emlékeztet a Naprendszer bolygóinak sorrendjére – ám a feszültség tekintetében fordított sorrendben. A központhoz közelebbiek kisebbek, gyorsabbak és nagyobb nyomás alatt vannak a Naprendszerben; ám nagyobbak, nehézkesebbek és kisebb nyomás alatt vannak az emberi rendszerben. Az első esetben a áramerősség növekszik a perem felé haladva, a másik esetben pedig a feszültség. Ez furcsának tűnik, amíg a rádió példáján eszünkbe nem jut, hogy a vevőkészülék erősségének fordított arányban kell lennie az adó erejével.

És ennél a pontnál kezd kiderülni számunkra a transzformátorok eme két sorozata közötti összefüggés következményeinek jelentősége. Minden bizonnyal pontosan a belső elválasztású mirigyek a planetáris befolyásoknak azok a vevőkészülékei, amelyeknek a létezését korábban feltételeztük. Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy a nagy ideggócok kifinomult antennái – a cervicalis, a cardiacus, a solaris, a lumbalis és a sacralis – alkotják a készüléket, amely erre a planetáris adásra érzékeny, míg a belső elválasztású mirigyek, amelyeken át hatásukat kifejtik, akárcsak a hangszórók vagy a képernyők, azt a működést biztosítják, amely által ezek az impulzusok fizikai mozgásban és cselekvésben nyilvánulnak meg.

Mindenesetre a mirigyeket, a szívtől való távolságuk rendjében ugyanazok a törvények irányítják, mint a bolygókat a Naptól való távolságuk rendjében. Mivel ugyanaz a terv áll mögöttük, az egyik megfelel a másiknak. És mindegyik mirigyről kiderül így, hogy érzékeny műszer, amely nemcsak átalakítja az emberi energiát a funkcióknak megfelelő feszültségre, hanem még rá is van hangolva egy hasonló, ám kozmikus méretű eszközre, amelynek a vezérlése alatt áll.

ENDOKRIN ÉS ASZTROLÓGIAI TÍPUSOK

Mindegyik belső elválasztású mirigynek három aspektusa van, a háromféle idegrendszerhez kapcsolódóan. Mivel egyes aspektusok a többiek előtt válnak aktívvá, míg némelyek egyáltalán nem is aktiválódnak egy átlagos emberben, ezért úgy tűnik jónak, ha úgy képzeljük el ezeket az aspektusokat, mint amelyek különböző pillanatokban kezdenek el működni, az akkor éppen ható planetáris stimulációval összhangban. Az első és legelemibb aspektus, ami nagyon általánosan kapcsolódik az öröklődéshez, a petesejt kromoszómáinak elrendeződésekor kezd el működni, a fogantatás kritikus pillanatában, és a bolygók éppen akkor aktuális pozíciói befolyásolják. Ez az elrendeződés dönti el pontosan, hogy – a faj végtelen forrásaiból – a születendő ember mit fog örökölni, szülei és ősei közvetítésével.

A második aspektus, az, ami valószínűleg leginkább felelős azért, amit egyéni típusként tudunk azonosítani, a születés ugyanolyan kritikus pillanatában kezd el működni, amikor az újszülött, hirtelen kikerülve az anyaméh elszigeteltségéből, először lesz kitéve a levegőnek és a közvetlen szoláris és planetáris sugárzásnak. Ebben a pillanatban a belső elválasztású mirigyek második aspektusukban kapják meg saját egyedi és meghatározott benyomásukat, ami egyszerre indítja el működésüket, és ugyanakkor egy életre rögzíti is kombinációjukat.E második beállítás által kapja meg a személy uralkodó bolygóiktól a születés pillanatában a saját alkatát, színezetét, méretét, reakciósebességét és a többi belső és külső minőségét.

A harmadik és potenciális aspektus csak az élet egy későbbi percében kezdhet el működni, amelynek pontos időpontját nehéz meghatározni. Ez a harmadik aspektus ugyanis azokkal a lehetséges képességekkel függ össze, amelyek egy lélek növekedése során fejlődnek ki.

A három aspektus tehát, amelyet a belső elválasztású mirigyek szerintünk meghatároznak: először is az örökölt esszenciát, másodszor az egyéni esszenciát, harmadszor pedig a kvintesszenciát – avagy az egység rejtett és potenciális princípiumát. Most nem foglalkozunk az első és a harmadik aspektussal, és a mirigyek második aspektusára összpontosítunk, amelyet a születés pillanatának planetáris stimulusai indítanak el és állítanak be, és amelytől függ az ember mint egyéniség fizikai természete, vagyis amit általában úgy azonosítunk, mint a típust.

Spirálunk sorrendjében véve a belső elválasztású mirigyeket, a csecsemőmiriggyel (thymus) kezdjük, ami egy nagy szivacsos csomót formál a légcsőn ülve a szív szomszédságában. A thymus típus ismert az endokrinológusok előtt, áttetsző világos és rózsaszín bőrével, apró fogaival és csontjaival és a sajátosan őt övező törékeny szépségével, egyszerűen ő „Pán Péter”, a felnőtt gyermek. Ezt a típust általában kihagyják az asztrológiai írások, bár egy szoláris típus megkülönböztetésére történő próbálkozások ebbe az irányba mutatnak, és arra, hogy a csecsemőmirigy helye és funkciója szerint annak a kezdeti differenciálatlan életimpulzusnak a szabályozója, ami csak a Naptól származhat.

A következő mirigy, a hasnyálmirigy (pancreas) a nyirokrendszerhez kapcsolódik, és a májjal együtt működve az étel emésztését szabályozza. Bár a modern endokrinológia nem különböztet meg olyan világosan egy pancreatikus típust, mint a többi mirigy esetében, az ilyen befolyás által formált emberek fölismerhetőek teli és kerek formáikról („holdvilágképű”), amit a testfolyadék bősége okoz. Ezek az emberek passzívak, borongós hangulatúak és befelé fordulóak – vagyis pontosan azok a jellemzőik, amelyek ellentétesek a szenvedélyes, eleven és erőszakos adrenális típussal. Valójában elég jól megfelelnek a melankolikus vagy lunátikus típus régi leírásainak, amit a víz elemmel társítottak, jellemzőit pedig a folyékonysággal és instabilitással.

A feszültség emelkedésének vagy a felhasznált energia finomságának emelkedő rendjében a pajzsmirigy (thyroides) következik, amely a torokban található az ádámcsutka alatt. Az endokrinológiában a thyroidális típust úgy írják le, mint amely vékony és szabályos vonású, sűrű hajjal, fényes szemekkel és szabályos fogakkal; felfogásában és elhatározásában gyors, impulzív, hajlammal az érzelmi kitörésekre; nyugtalan, álmatlan és fáradhatatlan. Más szavakkal, a régi levegő minőségű, szangvinikus vagy merkuriális típus, amelynek ez a modern leírás pontosan megfelel.

Ami a következő mirigyet, a kisebb mellékpajzsmirigyeket illeti (parathyroides), amelyek a y ülnek és úgy működnek mint párjuk vagy kiegészítőjük, az endokrinológiának nincs sok anyaga. A mellékpajzsmirigyek a passzív, vegetatív életet erősítik; kiegyensúlyozottságot, valamint az izmok és idegek elernyedését hozzák létre – mint érzékeny, nyugodt és meleg passzivitást. Hatásterületük mindaz, ami „hús és vér”, a szövetek építése és a testtömeg növelése. A régi asztrológiában ez a vénusz típus, mely összefügg a tétlenségben való növekedés feminin szerepével.

A mellékvesék (suprarenales), amelyek a nagyságrendjében ezután következő energiát használják, két kicsiny kapszula a vesék tetején. Az adrenális típus bőre sötét vagy szeplős, testszőrzete erős, hajszíne pedig gyakran szokatlan – fekete a skandinávoknál, szőke a latinoknál, a többi népnél pedig vörös. Fogai erősek, haja lelapuló, temperamentuma eleven, energikus és szenvedélyes – a harcos hagyományos típusa, aki kicsi, vad és mars-jellegű. 

A következő két mirigy, a pajzsmirigyhez és mellékpajzsmirigyekhez hasonlóan, párt alkotnak, melyek kiegészítő minőségeket felügyelnek és kiegyensúlyozzák egymást. Együtt képezik az agyalapi mirigy két lebenyét, egy kicsiny, cseresznyemag méretű szervet, amely csontos foglalatban található az orrnyereg mögött. A mi szempontunkból az első lebeny a hátsó agyalapi mirigyet képezi. Ez a típus alacsony, kerek, vaskos, nagy fejjel, hajlammal a pocakosságra, és kevés testszőrzettel. Hajlamos a periodikusságra, a ritmikusság még hangulataiban, tevékenységeiben és a költészet és zene iránti hajlamában is megjelenik. Ezek az emberek jó kedélyűek, élénkek és toleránsak – a „Falstaffok”, vagyis a klasszikus joviális típus tagjai.

Az elülső agyalapi mirigy ugyanolyan világosan erősíti a férfias vonásokat, mint ahogyan a hátsó a feminin vonásokat. Ez a mirigy egyrészt a csontrendszerhez kapcsolódik, másrészt pedig az elvont gondolkozással és az értelemmel. Ez a típus hosszú csontú, nagy végtagokkal és erős izomzattal; feje hosszúkás, arca markáns, nagy orral, szögletes állkapoccsal, kiugró pofacsontokkal és nagy fogakkal; elméje kiváló felfogású, képességgel a tanulásra és az önuralomra és arra, hogy környezetét uralja. A régi elnevezés szerint ez a flegmatikus vagy szaturnikus típus.

Az első hat mirigy ezek szerint három párba rendeződik – és mindegyik pár magába foglal egy maszkulin és egy feminin elemet, amelyek egyszerre kiegészítik egymást és küzdenek egymással. A mellékvesék a hasnyálmiriggyel, avagy Mars a Holddal; a pajzsmirigy a mellékpajzsmirigyekkel, avagy Merkúr a Vénusszal; és az elülső és hátsó egyalapi mirigyek, avagy Szaturnusz a Jupiterrel – és közöttük kialakul egy teljes és tökéletesen kiegyensúlyozott hatszög. Ahogyan a vonzó – taszító elrendezés egyensúlyban tartja a rádióhullámokat, a párok között fenntartott feszültség a teljes szervezetet a létfontosságú egyensúly állapotában tartja.

Most érkezünk el az ivarmirgyekhez vagy szexuális mirigyekhez, amelyek spirálunkban ugyanazt a pozíciót foglalják el, mint a Naprendszerben az Uránusz. Ennek a két nem végső princípiumához kell kapcsolódnia, és együttes teremtőerejükhöz. És magába kell foglalnia a legmélyebb érzelmeket is, melyek ebből a kölcsönhatásból származnak, és amelyek a testből születő gyermekek mellett megteremtik még a zenét, a művészeteket és az ember minden vágyakozását arra, hogy teremtőjét utánozva teremtsen.

Spirálunkon az utolsó mirigy, ahogyan a Neptunusz az utolsó nagyobb bolygó az égen, a titokzatos tobozmirigy, mely az agy fókuszpontjában van elrejtve, és az ember legkifinomultabb pszichikai rendszereihez kapcsolódik. A mirigyek között egyedüli módon egységes, ahelyett, hogy formájában kettős lenne, amiből a régi fiziológusok és pszichológusok, mint például Descartes arra következtettek, hogy ez az a hely, ahol az egység vagy egyensúly megvalósul, és ezért ez a lélek igazi székhelye. Gyakorlatilag semmit sem tudunk vagy egyáltalán sejtünk a tobozmirigy funkcióiról, és csak annyit mondhatunk itt, hogy minden arra mutat: ezek a funkciók potenciálisak és még megvalósítatlanok. Ezzel lezárul a planetáris vevőkészülékek sorozata, amelyek a test különböző funkcióit fenntartják és irányítják.

A szív a test napja, a véráram pedig, akárcsak a Nap sugárzása a Naprendszerben, kiterjed minden részére. A test egyetlen része sem túl távoli ahhoz, hogy az ne melegítené és vitalizálná azt. Eláraztja az endokrin szerveket, ahogyan a Nap fénye és melege megvilágítja valamennyi bolygót, életre keltve őket és egy egésszé egyesítve őket.

Mármost a napsugárzásnak két aspektusa van. Először is, ez ad a bolygóknak fényt, meleget, ultraibolya- és egyéb éltető sugárzásokat a Napból. Másodszor pedig róluk visszaverődve – méretüknek, atmoszférájuknak, felszínüknek, forgási sebességüknek, stb. megfelelően – hordozóként szolgál befolyásuk szétárasztásához. Amikor a Vénuszt vagy a Jupitert látjuk az égen, az természetesen a Nap visszaverődő fénye, ami elér bennünket. Nincs más fényforrás a Naprendszerben. Ám ez a visszavert fény a visszaverő test természetének megfelelő rezgések és ritmusok hordozója lesz. Így a Nap fénye nem csupán közvetlenül ér el bennünket, hanem elér hozzánk az egyes bolygókon keresztül is; és aki látta már az óholdat az újhold karjai között, tudhatja, hogy a fény még a Földről is visszaverődik a Holdra, majd onnan ismét vissza a Földre. A napsugárzás egészében véve egy hatalmas körforgást alkot, egyesítve nem csupán a naprendszer minden elemét a középponttal, hanem ugyanakkor minden egyes elemet az összes többi résszel is. Így befolyásolja a Nap a bolygókat, a bolygók pedig egymást.

Ugyanezt a szerepet tölti be a testben a véráram. Életet és meleget, hidrogént, szenet, nitrogént és oxigént szállít a szívből kiindulva a fejünk búbjáig és a lábbujjainak hegyéig. Az akadálymentes, teljes és mindent átható keringés biztosítja a szervezet egészségét. Ahol a keringés akadályozott vagy megszűnik, ott a betegség és elhalás elkerülhetetlenül megjelenik.

Minden belső elválasztású mirigy ritmikus rend szerint, kisebb vagy nagyobb mértékben belejuttatja saját hormonját a véráramba. Ezeknek a véráramban elkeveredő hormonoknak az arányai határozzák meg minden egyes percben, hogy milyen az ember – elmélyült, szimpatikus, szenvedélyes, aktív, tespedt, és így tovább. Általánosítva, egy ember véráramának átlagos összetétele egy hosszabb perióduson át meghatározza állandó tendenciáit és jellemvonásait, és kialakítja fizikai megjelenésének különböző jellemzőit is. Ugyanakkor percről-percre ő maga is hatással van az összetételre, és azáltal, hogy érdeklődését és figyelmét erre vagy arra a jelenségre irányítja, egyben fölerősíti vagy visszaszorítja természetes hajlandóságait is.

Ám ha a vérerek egyfajta módon egyesítik az ember működéseit szabályozó mirigyeket, ugyanakkor emlékeznünk kell arra is, hogy ugyanúgy összeköti és egyesíti őket három másik módon is a három idegrendszer. Valójában ez a három idegrendszer kapcsolatban áll valamennyi mirigy három különböző részével vagy aspektusával, amelyekre már utaltunk. Némely mirigyeknél ezek a másodlagos és harmadlagos aspektusok már működnek, csak általában nem ismerik el ezeket, például a pajzsmirigy szerepét a zenei és szóbeli emlékek megőrzésében. Más aspektusok, mint például a tobozmirigy szerepe, ismeretlenek maradnak, mert ezek potenciálisak, és csak a tudatosság magasabb állapotaiban lépnek működésbe. Mindenesetre, ha a mirigyek nyersebb termékeit a véráram osztja el, akkor biztosan lehetünk benne, hogy a háromféle idegrendszer sokkal kifinomultabb és messzemenőbb kapcsolatokat képes létrehozni.

Úgy tűnik, az érrendszer és a három idegrendszer ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint a középkori filozófiában a föld, a víz, a levegő és a tűz. A víz, a levegő és a tűz képviselték a három teremtő erő hordozóit, míg a föld jelentette azt a hordozót, melyekben még egyikük sem kezdett el működni, vagy az alacsonyabb rendhez tartozó közeget.

Általában ez a három idegrendszer többé-kevésbé függetlenül működik, valamelyest sorrendben; különféle energiáikat azokra a működésekre irányítva, amelyek számára azok a legmegfelelőbbek. És ha ezeknek az energiáknak kis mennyisége mégis kiszivárog valamelyik rendszerből, mint például amikor az ember izgalmi állapotban próbál gondolkozni, vagy ha valamilyen mély érzelmet akar logikusan értelmezni, akkor csakis rossz eredmények születhetnek.

Ugyanakkor ez a három rendszer úgy van elrendezve, hogy bizonyos körülmények között és az agy egy bizonyos pontján kapcsolat jöhet létre közöttük. Ebben az esetben mindhárom energiafajta szabadon áramolhatna mind a három rendszerben. Mi lenne ennek az eredménye? Az intellektuális energia mindent átható keringése az embert tudatossá tenné minden funkcióját illetően. Az ösztönös energia mindent átható keringése hatására minden funkciója a legelőnyösebben és legharmonikusabban működne. Az érzelmi energia mindent átható keringésének hatására pedig minden funkciója a félelem vagy a szerelem intenzitásával működne.

Egy ilyen állapot, amelyben az ösztönös folyamatok ugyanolyan tudatosak, mint a gondolkozás folyamatai, amelyben a gondolkozás olyan gyors, mint a szerelmi vonzalom, és amelyben az értelem, az érzelem és a cselekvés olyan harmonikusan fonódnak össze, mint a légzés vagy az alvás folyamatai, jelenleg elképzelhetetlen. Csak annyit mondhatunk, hogy az emberi gépezet ténylegesen arra van tervezve, hogy ez megvalósuljon benne.