Az Abszolútumon belül azonban felfoghatjuk az ember által felismerhető legnagyobb egységeket. Ezek a galaktikus ködök, amelyek közül az egyik belsejében, amelyet úgy ismerünk, mint a Tejútrendszert, létezik a mi Naprendszerünk. Bár más ködök létezésének felismerése a mienkén túl csak a modern teleszkópokkal vált lehetségessé, mostanra már több milliót észlelhetünk, és több százat világosan megfigyelhetünk.
A mi Tejútrendszerünk is kétségtelenül ilyen centrifugális formával rendelkezik, de természetesen ezt csak kívülről lehetne látni. Számunkra, akik síkjában helyezkedünk el, úgy látszik, mint egy görbült vonal vagy fényív fölöttünk az égen. Ezzel szemben a Nap úgy látszik számunkra, mint egy görbült felület vagy korong, és a felnagyított bolygók is ugyanilyenek. És ha közelítünk a mi skálánkhoz, akkor a földet földerítve kiderül, hogy az egy görbült test, vagy egy gömb felülete.
Ez a három forma – ív, korong és gömb – azok, amelyekben az égitesteknek ez a három nagy skálája az ember észlelőképessége számára megmutatja magát. Nyilvánvalóan nem ezek az igazi formái ezeknek a létezőknek, mert nagyon jól tudjuk, hogy máshonnan nézve például a Tejútrendszert, az nem vonalnak látszana, hanem, a többi galaxishoz hasonlóan örvénylő korongnak.
Mégis, az égi világoknak ezek a látszólagos formái nagyon érdekesek és fontosak. Mert sok mindent elárulnak nekünk, nemcsak az univerzum szerkezetéről, hanem az ember felfogóképességéről és ezáltal ezen világokhoz való viszonyáról, és ezek egymáshoz való viszonyáról.
Egy görbült test, egy görbült sík és egy görbült vonal közötti viszony megfelel három dimenzió, két dimenzió és egy dimenzió közötti viszonynak. Ezért azt mondhatjuk, hogy a földet három dimenzióban észleljük, a Naprendszert két dimenzióban, a Tejútrendszert pedig egy dimenzióban. A többi galaxist csak pontokként észleljük. Az Abszolútumot pedig egyáltalán nem észleljük semmilyen dimenzióban – abszolút láthatatlan.
Így az égi világok skálája – Föld, Naprendszer, Tejútrendszer, a Galaxisok Teljessége és az Abszolútum – egy nagyon sajátos folyamatosságot mutat az emberi észlelés számára. Ezen a skálán minden emelkedő lépéssel egy dimenzió láthatatlanná válik számára. A dimenzióknak ez a különös „elvesztése” még szembetűnőbb azokon a szinteken, amelyek túl vannak észlelőképességén, de még el tud képzelni. A Naprendszerhez viszonyítva a Föld többé nem egy tömör gömb, hanem egy mozgási vonal, míg a Tejútrendszerhez viszonyítva a Naprendszer többé nem sík, hanem egy pont. Mindegyik esetben egy alsóbb dimenzió „eltűnik”.
Most már kezdjük jobban megérteni a Tejútrendszer lineáris megjelenésének jelentését. Ez azt kell hogy jelentse, hogy az igazi Tejútrendszer nagyrészt láthatatlan. Amit látunk, az a mi korlátozott észlelőképességünk illúziója. A látszólagos „fényív” annak a következménye, hogy nem látjuk azt elegendő számú dimenzióban.
Mi lehet a Tejútrendszernek és más galaxisokhoz való viszonyának az igazi természete? Mi lehet egy csillagköd önmaga számára? Itt föl kéne adnunk, ha nem lenne segítségünkre az összefüggés, miszerint a Nap, a Naprendszer és a Tejútrendszer közötti összefüggésnek analogikusan tükröződnie kell az elektronok, molekulák és sejtek alsóbb világaiban. Ez az összefüggés ugyanis az egymásban lévő világok között kozmikus állandó, amit igazolni lehet úgy odafönt, mint idelent. A saját skáláján – amit a mikroszkóp tár föl – a sejt tömör háromdimenziós organizmus, az ember számára azonban csak egy megmérhetetlen pont. Így a mikroszkopikus világokban a dimenzióknak ugyanazt a hozzáadódását és eltűnését lehet megfigyelni. Csak egy különbséggel – miszerint itt a magasabb világ természetét és létezését, valamint a benne foglalt alsóbb világokhoz való viszonyát és fölöttük való hatalmát lehet megismerni és tanulmányozni. Mert ez a magasabb világ maga az ember.
A Naprendszer helyzete a Tejútrendszeren belül majdnem pontosan olyan, mint egyetlen vérsejt helyzete az emberi testben. Egy fehér vértestnek szintén van egy nukleusza avagy napja, a saját sejtplazmájával avagy befolyási szférájával, és őt is minden oldalról hasonló sejtek vagy rendszerek felfoghatatlan milliói veszik körül, egy olyan hatalmas lényt képezve, amelynek természetéről a vértestecskének aligha lehet elképzelése.
Ha azonban az emberi testet a Tejútrendszer valamiféle nagy testéhez hasonlítjuk, és annak egyik sejtjét a mi Naprendszerünkhöz, és szeretnénk találni egy olyan nézőpontot, ami összehasonlítható az emberi csillagászéval a földön, akkor valami olyasminek az észlelőképességét kéne elképzelnünk, mint a sejt egyik molekulájában található elektron. Mit tudhat egy ilyen elektron az emberi testről? Egyáltalán, mit tudhat a sejtjéről, vagy akár csak a molekulájáról? Az ilyen organizmusok annyira hatalmasak, légiesek, örökkévalóak és mindenhatóak lennének hozzá képest, hogy igazi értelmük teljesen meghaladná felfogóképességét. Mégis, az elektron valamit kétségtelenül felfogna az őt körülvevő univerzumból; és bár ez a benyomás nagyon távol állna a valóságtól, számunkra érdekes lehet elképzelni ezt
Ezek az elektronok ugyanis, méretük és élettartamuk jelentéktelensége miatt, hasonlóan az emberekhez a Tejútrendszerben, egydimenziós rögzített pontok lennének, amelyek képtelenek akár egy hajszálnyival is változtatni azon a képen, ahogyan az emberi univerzumot látják. Bár igaz, hogy sejtjük beutazza az artériákat – ahogyan a Nap végzi útját a Tejútrendszerben – és hogy ez a sejt várhatóan sok ezer kört tesz meg létezése során a nagy testben; ám az elektron számára mindez nem jelentene semmit, mivel szikrányi életének egész tartama alatt a sejt egyáltalán semmi mérhető távolságot nem tenne meg.
Pontokként tehát az elektronok az emberi test egy mozdulatlan keresztmetszetére látnának rá, merőleges irányban az artériára, amelyben sejtjüknek haladnia kell. Ez a keresztmetszet képezné látható univerzumukat, avagy a jelent. Ezen az univerzumon belül mindenekelőtt sejtjük ragyogó magjára figyelnének föl, amely számukra, és a világok egész rendszere számára, amelyben élnek, a fény és élet egyetlen forrása lenne. Ha túltekintenének ezen a rendszeren a zenit felé – vagyis kinéznének keresztmetszetükből, föl az artéria belsejébe – akkor nem látnának semmit sem. Mert ez képezné sejtjük és univerzumuk számára a jövőt. Hasonlóan üres teret találnának maguk alatt a nadíron. Mert ez lenne az, ahonnan univerzumuk jön, vagyis a múlt.
Ha azonban föltekintenének az univerzum jelenének síkjára, akkor minden oldalról láthatnák a ragyogását annak a sugárzó gyűrűnek, amelyet a többi sejtmagvak vagy napok végtelen sokasága alkot, kisebb vagy nagyobb távolságra a sajátjukétól. Némi agyafúrtsággal rájöhetnének, hogy ez a gyűrűszerű tünemény a távolságok egybemosódása által keltett illúzió, és azt feltételeznék, hogy ez egy sejtek alkotta hatalmas korong, amelyben az övék csak egy a sok millió közül. Továbbá, megmérve a sejtfelhő égtájak szerinti sűrűségét, talán azt is kiszámítanák, hogy saját pozíciójuk a korong közepéhez, vagy inkább az egyik vagy másik széléhez van közel. Így meghatározhatnák saját rendszerük helyzetét ebben a galaxisban. Mert ez a korong vagy gyűrűszerű felhő lenne az ő Tejútrendszerük.
Végül az elektronok talán észrevennének, végtelenül túl határaikon, de még mindig ugyanazon a síkon, halvány vonalakat és felhőket, amelyek hasonló univerzumoknak tűnnének. Ezt mi úgy azonosítanánk, mint más emberi testek keresztmetszeteit. De az elektronok számára ezek extragalaktikus ködök lennének.
Ha analógiánk a valóságnak megfelel, akkor ez föltárja a jelentőségét az olyan égi jelenségeknek, amik számunkra Tejútrendszerként és távoli galaxisokként jelennek meg. Ezek mérhetetlen nagy testek metszetei lennének, amelyek számunkra felfoghatatlanok és örökkévalóak, és amelyekről semmit sem tudunk mondani, csak annyit, hogy élnek. De vajon igaz ez? Erre nem lehet közvetlen választ adni. Csak annyit mondhatunk, hogy az élet egy másik skálája, ha megfelelően tanulmányozzuk, olyan jelenségeket tár föl, amelyek teljes mértékben összehasonlíthatóak mindazzal, amit az égen látunk, és amelyek ott, azon a mérhetetlen skálán túl vannak felfogóképességünkön. És hozzátehetjük ehhez, hogy mivel a természeti törvényeknek egyetemeseknek kell lenniük, és mivel az ember nem képes föltalálni egy kozmikus rendszert, ezért az analógia, amely megfeleléseket mutat olyan minták között, mint az alattunk és felettünk lévő világok, talán az egyetlen intellektuális fegyver, ami elég erős ahhoz, hogy ilyen nagyságrendű kérdésekkel megbirkózzunk.
Mindenesetre az analógia föl tud tárni viszonyokat. Így az emberi test egy elektronját tanulmányozva megláthatjuk annak a lénynek a nagyságrendjét, aki felfogni törekszik a sok galaxis szerkezetét, élettartamát és célját, az általa megfigyelt jelenségekhez képest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése