2014. október 31., péntek

A Naprendszer hosszú teste; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 3. rész



Ahogyan az ember felfogni képes, a Naprendszert egy hatalmas sugárzó gömb alkotja, amely körül harmonikusan növekvő intervallumokban, mint hullámok a vízbe dobott kő csobbanása után, következnek a keringési pályák, amelyeken több kisebb és nem sugárzó gömb kering. Mint a kő a csobbanásnál, ez a központi sugárzó gömb vagy nap tűnik az energia forrásának, amely által az egész jelenség létrejön. Akkora átmérővel, ami az egész rendszernek talán az egy tízezrede, a Nap majdnem ugyanúgy viszonylik hatalmas befolyási övezetéhez, mint az emberi petesejt a testhez, ami felnő belőle. És mivel mindkét esetben a kisebből keletkezik a nagyobb, az energia koncentrációjának vagy intenzitásának is hasonló nagyságrendűnek kell lennie.

Minél távolabbiak a bolygók, annál lassabb látszólagos sebességük, a Merkúr másodpercenkénti 30 mérföldes sebességétől a Neptunusz másodpercenkénti 3 1/3 mérföldes sebességéig. Ez ismét a központi forrásból eredő impulzusok fokozatos elhalványodásának következménye. Ezt a folyamatot nagyon jól modellezi a tűzkerék, ami pörgése közben szikrák áradatát bocsátja ki magából, melyeknek pályája visszafelé látszik görbülni a forgási középponttól távolodva, vagyis minél távolabb vetődnek a szikrák, annál inkább veszítenek keringési sebességükből.

 


Figyelemreméltó, hogy a bolygók keringési sebessége fordított arányosságban van a Naptól számított távolságuk négyzetgyökével. Mivel a fényerősség a távolság négyzetével fordított arányban csökken, ezért hozzátehetjük, hogy a bolygók keringési sebessége arányos az őket érő napfény erősségének négyzetével. Hasonlóan a sejtekhez, az emberekhez és úgy tűnik, minden élőlényhez, a sebességük az őket érő ingerektől függ.

A tűzkerékben a szikrák természetesen a középpontból repülnek kifelé. Erre azt mondhatjuk, hogy a Naprendszer teljes szerkezete, a spirálködökéhez hasonlóan, épp ilyen középpontból kiáramló mozgást jelez. Ez nemcsak a bolygók fokozatos távolodását foglalja magában, hanem magának a Napnak a növekedését és tágulását is. Mert csak egy forróbb és nagyobb Nap, amelynek anyaga sokkal izzóbb és ritkább a mostaninál, lenne képes távolibb szatellitjeit föléleszteni és fönntartani.




Próbáljuk leírni a változásokat, amelyek egy olyan keresztmetszetben történnek, ami fokozatosan végighalad egy magasabb rendű test, a Naprendszer harmadik dimenzióján vagy hosszán. Éppígy haladna egy sejt a véráramban, az emberi testnek csak egy metszetét észlelve, megpróbálva elemezni az artériák és idegek keresztmetszeteinek látszólagos mozgását, amelyeknek a különböző sebességei attól a szögtől függenének, amely alatt az ő síkját keresztezik.

Amint az elején mondtuk, minden leírás úgy ábrázolja a Naprendszert, „ahogyan az ember képes felfogni”. Hogyan tudnánk elképzelni a Naprendszernek nem csupán a metszetét, hanem a teljes testét?

Egy emberi test egysége és mintázata a sejténél magasabb dimenzióban létezik, ahol mindaz, ami a múlthoz és a jövőhöz tartozik, együtt van egyetlen emberi lényben. Ugyanígy a Naprendszer egysége, testének tervrajza vagy mintája az ember jelenlegi univerzuma után következő dimenzióban kell, hogy legyen. A kérdés most már az, hogyan képzelhetjük el a Naprendszer múltját és jövőjét úgy, mint ami egyszerre létezik és szolid testet alkot? Úgy kell elképzelnünk a Naprendszert, ahogyan az önmagát látná; éppúgy, ahogyan, ha az ember egységét és mintáját akarná felfogni, a sejtnek is el kell képzelnie, hogy az ember hogyan láthatja önmagát, vagy mások hogyan láthatják őt.

[Időtartamként vegyük egy ember élettartamát, ami legyen mintegy 80 év] Amikor a szokásos metszeti módon képzeltük el, a hullámokra gondoltunk, amelyek egy vízbe dobott kő után terjednek egy tó felszínén. Akkor most képzeljük el a követ, ahogyan alámerül a tó mélyébe, a hullámokat pedig, mint amik az egész víztömegben terjednek. Vagy még jobb, ha úgy képzeljük el, mint egy tűzkereket, ami nemcsak pörög, hanem ugyanakkor olyan gyorsan halad előre is, hogy egyszerre láthatjuk teljes tüzes útját.





Először is, mik lennének az arányai ennek a tűzörvénynek, amivé modellünk változott? A csillagászok, kiszámítva a sebességet, amellyel az ekliptika alatti csillagok távolodni látszanak tőlünk, és a sebességet, amellyel az ekliptika fölötti csillagok közeledni látszanak, megbecsülték, hogy az egész Naprendszer a Vega csillag irányába tart, mintegy 12 ½ mérföldet téve meg másodpercenként. Eszerint 80 év múlva a Nap, maga után húzva rendszerének teljes sugárzását, körülbelül 30 000 millió mérföldet tesz meg az űrben. A Neptunusz pályájának átmérője mintegy 6000 millió mérföld. Így a sugárzási szféra, Naprendszerünk „testének” ez a tüzes uszálya egy emberi élet 80 éve alatt olyan alakot rajzol ki, ami nagyjából ötször hosszabb, mint amilyen széles, vagyis az arányai nagyjából megfelelnek egy álló emberi alaknak. Ez tehát szoláris testünk sziluettje.

[80 év alatt, ami számára csak észlelésének egy pillanata lenne], ez a lény hihetetlenül komplex és gyönyörű alakot öltene. A bolygópályák, immár különböző fordulatszámú és átmérőjű spirálokká feszítve, áttetsző szalagokká változtak, elfátyolozva a Nap egyenes, fehéren izzó fonalát, mindegyikük a saját jellemző színében és ragyogásában csillogva, az egész átszőve a számtalan aszteroida és üstökös fátyolfinomságú hálójával, valamiféle élő melegtől ragyogva és valami mondhatatlanul kifinomult és harmonikus zenét játszva.





Ez az alak egyetlen részletében sem csupán a képzelet szüleménye. A bolygópályák szélessége egyenként meghatározza a beburkoló szalagok szélességét: a bolygó átmérője jelenti a fonal vastagságát vagy finomságát, melyből szőtték; a bolygó relatív görbülete, fényvisszaverő képessége vagy színe; holdjainak száma és távolsága, a változatos anyag, mint selyem, gyapjú vagy gyapot: az atmoszféra sűrűsége és kiterjedése, ragyogása vagy fényessége; miközben a bolygók forgásának sebességei által a szalagok összessége egy mágneses avagy élő emanációt áraszt magából.

Valójában semmilyen materiális analógia nem képes átadni a megnyilvánulásoknak és benyomásoknak azt a sokaságát, amit egyenként aprólékosan kiszámíthatunk, de ami ott egyszerre nyilvánvaló lenne. Mert azt a saját szintünkön is tudjuk, hogy amikor a benyomásoknak egy ilyen sokasága jön létre egyszerre, akkor egy olyan jelenséggel állunk szemben, ami próbára teszi a pontos analízisre való összes képességünket, vagyis ez az élet jelensége. És ha elég sokáig folytatjuk ezt a mentális gyakorlatot, megtartva a pontos analógiát, akkor nem kerülhetjük ki a következtetést, hogy ott, abban a világban, ahol egy „pillanat” 80 évig tart, a Naprendszer, valami számunkra felfoghatatlan módon, egy élő test.




Látva ezt a hihetetlen kitágulást és jelentőséget, amit a méretében és ívében legegyszerűbb és legunalmasabbnak tűnő jelenségek is elnyernek, amikor átvisszük az idő skálájára, teljesen képtelenek vagyunk elképzelni ennek a négydimenziós Napnak a megjelenését, amikor még a mi háromdimenziós Napunk is elvakít minket fényességével. És csak feltételezhetjük, hogy ez képviselné ennek a Szoláris Lénynek azt a legbelső életerejét, amely még azon a skálán is éppoly felfoghatatlan a megfigyelés számára, mint ahogyan az egyik ember tudatossága a másik számára.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése