Az ember mint mikrokozmosz; részletek Rodney Collin: "The Theory of Celestial Influence" ("Az égi befolyás teóriája") c. könyvéből, 7. rész

Amikor megpróbáltuk elképzelni a Naprendszer hosszú testét, a bolygók pályáiból szőtt hálók egymásba fonódó burkolatai az emberi test különböző rendszereire emlékeztettek, úgy mint: csontváz, nyirokrendszer, keringési rendszer, idegrendszer és így tovább – amelyek úgy tűnik, hasonló módon fonódnak egybe.

Az összefüggés nem véletlen. Minél inkább tanulmányozzuk ezeket a rendszereket, annál szembetűnőbb lesz, hogy valójában ezek analóg elosztó hálózatai a különböző feszültségűre transzformált energiáknak.

Az emberi struktúra hét vagy nyolc azonosítható rendszerből áll, amit a csontrendszer tart fönn, és a kötőszövetek tartanak össze. Ezeket a rendszereket a szív életfenntartó tevékenysége egyesíti és harmonizálja, amelytől mind a szervezetnek, mind az egyénnek a léte függ.

Minden rendszer átfedi az egész testet; és úgy tűnik, mindegyikük fölött valamelyik belső elválasztású mirigy felügyel, mint szabályozó szerv és az energia transzformátora. Ezek a mirigyek alakítják át az általános életenergiát, amit az organizmus az ételből, levegőből és a többiből állít elő, a saját rendszerének és funkciójának megfelelő feszültségre.

Továbbá az emberi funkcióknak ezt az egész hétszeres elrendeződését fel kell fognunk úgy is, mint ami három különböző, ám együttműködő idegrendszer irányítása alá van vonva, melyek: az agyi-gerincvelői idegrendszer, ami a tudati funkciókat szolgálja; a szimpatikus idegrendszer, ami az öntudatlan vagy ösztönös funkciókat stimulálja; és a paraszimpatikus és bolygóidegrendszer, amit úgy magyaráznak, mint ami lelassítja ezeket az ösztönös funkciókat, és így az utóbbit kiegészíti. Ez azt sugallja, hogy létezik egy irányító rendszer az aktív idegi impulzusok beidegzésére, egy másik a passzív idegi impulzusok beidegzésére, és egy harmadik a gondolat, értelem és tudatosság közvetítő impulzusainak beidegzésére.

A különböző rendszerek és felügyelő mirigyeik mindegyike tehát felruházza az embert a minőségek és képességek egy sajátos rendjével. A csontvázrendszer által lesz egyenes tartású és meghatározott lény, a nyirokrendszer által képes emészteni és a táplálékot asszimilálni, a légzőrendszer által lélegzik, a keringési rendszer által fenntartja testhőmérsékletét, az agyi-gerincvelői rendszer által lát, gondolkozik és cselekszik, és még egy rendszer által képes az érzelem és lelkiismeret impulzusaira. Valójában ezek jelentik benne a természet különböző területeit.

Feltéve, hogy a különböző belső elválasztású mirigyek valójában a szervezet által generált általános energia átalakítói vagy transzformátorai, mi lehet ezeknek az egymással való viszonya? Van-e köztük valami meghatározott rendszer? Van-e az általuk létrehozott feszültségekben valami nagyságrendi sor?

A kérdés megoldására nem várt segítséget kapunk az elrendeződésükből. Ha a szívet vesszük középpontnak, és felvázoljuk az emberi test sematikus ábráját, amelyen bejelöljük a különböző mirigyeket, akkor azt találjuk, hogy egy szabályos spirál mentén helyezkednek el, hasonlóan az erők vagy a növekedés számos természeti jelenségben megfigyelhető vonalaihoz. Ahogyan a galaxis a napok kibontakozó spiráljának tűnik, a Naprendszer pedig a bolygók kibontakozó spiráljának, úgy most az emberi test is a funkciók kibontakozó spiráljának benyomását adja.

Ennek a spirálnak a napja és forrása a szív. Innen csavarodik ki a csecsemőmirigyen, a hasnyálmirigyen, a pajzsmirigyen, a mellékpajzsmirigyen, a plexus solarison, ahol a mellékvesék adrenalinja fejti ki hatását a hátsó és elülső agyalapi mirigyekig és utolsó ívével a nemi mirigyeken át a tobozmirigyben végződve, ami a szervezet végső működése és lehetősége.

Ha visszamegyünk az embrió három csíralemezre való differenciálódásához létezése első két hetében, akkor ténylegesen láthatjuk ezt a spirált eredeti formájában. A három lemez, melyek a sejtek első osztódásából jönnek létre, beburkolják egymást. A belső tekercset alkotó (entoderm) lemezből  fejlődnek ki az első három említett mirigyhez kapcsolódó funkciók, vagyis a növekedés, az emésztés és a légzés; a középső tekercset alkotó  (mezoderm) csíralemezből fejlődnek ki a következő három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis a vérkeringés, valamint az akaratlagos és nem-akaratlagos mozgás; a külső tekercset alkotó (ektoderm) csíralemezből pedig az utolsó három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis az elme, az érzelem és a szaporodás.

Van még egy figyelemreméltó aspektusa a transzformátorok eme sorozatának az emberi testben. Sorrendjük megdöbbentő módon emlékeztet a Naprendszer bolygóinak sorrendjére – ám a feszültség tekintetében fordított sorrendben. A központhoz közelebbiek kisebbek, gyorsabbak és nagyobb nyomás alatt vannak a Naprendszerben; ám nagyobbak, nehézkesebbek és kisebb nyomás alatt vannak az emberi rendszerben. Az első esetben a áramerősség növekszik a perem felé haladva, a másik esetben pedig a feszültség. Ez furcsának tűnik, amíg a rádió példáján eszünkbe nem jut, hogy a vevőkészülék erősségének fordított arányban kell lennie az adó erejével.

És ennél a pontnál kezd kiderülni számunkra a transzformátorok eme két sorozata közötti összefüggés következményeinek jelentősége. Minden bizonnyal pontosan a belső elválasztású mirigyek a planetáris befolyásoknak azok a vevőkészülékei, amelyeknek a létezését korábban feltételeztük. Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy a nagy ideggócok kifinomult antennái – a cervicalis, a cardiacus, a solaris, a lumbalis és a sacralis – alkotják a készüléket, amely erre a planetáris adásra érzékeny, míg a belső elválasztású mirigyek, amelyeken át hatásukat kifejtik, akárcsak a hangszórók vagy a képernyők, azt a működést biztosítják, amely által ezek az impulzusok fizikai mozgásban és cselekvésben nyilvánulnak meg.

Mindenesetre a mirigyeket, a szívtől való távolságuk rendjében ugyanazok a törvények irányítják, mint a bolygókat a Naptól való távolságuk rendjében. Mivel ugyanaz a terv áll mögöttük, az egyik megfelel a másiknak. És mindegyik mirigyről kiderül így, hogy érzékeny műszer, amely nemcsak átalakítja az emberi energiát a funkcióknak megfelelő feszültségre, hanem még rá is van hangolva egy hasonló, ám kozmikus méretű eszközre, amelynek a vezérlése alatt áll.

ENDOKRIN ÉS ASZTROLÓGIAI TÍPUSOK

Mindegyik belső elválasztású mirigynek három aspektusa van, a háromféle idegrendszerhez kapcsolódóan. Mivel egyes aspektusok a többiek előtt válnak aktívvá, míg némelyek egyáltalán nem is aktiválódnak egy átlagos emberben, ezért úgy tűnik jónak, ha úgy képzeljük el ezeket az aspektusokat, mint amelyek különböző pillanatokban kezdenek el működni, az akkor éppen ható planetáris stimulációval összhangban. Az első és legelemibb aspektus, ami nagyon általánosan kapcsolódik az öröklődéshez, a petesejt kromoszómáinak elrendeződésekor kezd el működni, a fogantatás kritikus pillanatában, és a bolygók éppen akkor aktuális pozíciói befolyásolják. Ez az elrendeződés dönti el pontosan, hogy – a faj végtelen forrásaiból – a születendő ember mit fog örökölni, szülei és ősei közvetítésével.

A második aspektus, az, ami valószínűleg leginkább felelős azért, amit egyéni típusként tudunk azonosítani, a születés ugyanolyan kritikus pillanatában kezd el működni, amikor az újszülött, hirtelen kikerülve az anyaméh elszigeteltségéből, először lesz kitéve a levegőnek és a közvetlen szoláris és planetáris sugárzásnak. Ebben a pillanatban a belső elválasztású mirigyek második aspektusukban kapják meg saját egyedi és meghatározott benyomásukat, ami egyszerre indítja el működésüket, és ugyanakkor egy életre rögzíti is kombinációjukat.E második beállítás által kapja meg a személy uralkodó bolygóiktól a születés pillanatában a saját alkatát, színezetét, méretét, reakciósebességét és a többi belső és külső minőségét.

A harmadik és potenciális aspektus csak az élet egy későbbi percében kezdhet el működni, amelynek pontos időpontját nehéz meghatározni. Ez a harmadik aspektus ugyanis azokkal a lehetséges képességekkel függ össze, amelyek egy lélek növekedése során fejlődnek ki.

A három aspektus tehát, amelyet a belső elválasztású mirigyek szerintünk meghatároznak: először is az örökölt esszenciát, másodszor az egyéni esszenciát, harmadszor pedig a kvintesszenciát – avagy az egység rejtett és potenciális princípiumát. Most nem foglalkozunk az első és a harmadik aspektussal, és a mirigyek második aspektusára összpontosítunk, amelyet a születés pillanatának planetáris stimulusai indítanak el és állítanak be, és amelytől függ az ember mint egyéniség fizikai természete, vagyis amit általában úgy azonosítunk, mint a típust.

Spirálunk sorrendjében véve a belső elválasztású mirigyeket, a csecsemőmiriggyel (thymus) kezdjük, ami egy nagy szivacsos csomót formál a légcsőn ülve a szív szomszédságában. A thymus típus ismert az endokrinológusok előtt, áttetsző világos és rózsaszín bőrével, apró fogaival és csontjaival és a sajátosan őt övező törékeny szépségével, egyszerűen ő „Pán Péter”, a felnőtt gyermek. Ezt a típust általában kihagyják az asztrológiai írások, bár egy szoláris típus megkülönböztetésére történő próbálkozások ebbe az irányba mutatnak, és arra, hogy a csecsemőmirigy helye és funkciója szerint annak a kezdeti differenciálatlan életimpulzusnak a szabályozója, ami csak a Naptól származhat.

A következő mirigy, a hasnyálmirigy (pancreas) a nyirokrendszerhez kapcsolódik, és a májjal együtt működve az étel emésztését szabályozza. Bár a modern endokrinológia nem különböztet meg olyan világosan egy pancreatikus típust, mint a többi mirigy esetében, az ilyen befolyás által formált emberek fölismerhetőek teli és kerek formáikról („holdvilágképű”), amit a testfolyadék bősége okoz. Ezek az emberek passzívak, borongós hangulatúak és befelé fordulóak – vagyis pontosan azok a jellemzőik, amelyek ellentétesek a szenvedélyes, eleven és erőszakos adrenális típussal. Valójában elég jól megfelelnek a melankolikus vagy lunátikus típus régi leírásainak, amit a víz elemmel társítottak, jellemzőit pedig a folyékonysággal és instabilitással.

A feszültség emelkedésének vagy a felhasznált energia finomságának emelkedő rendjében a pajzsmirigy (thyroides) következik, amely a torokban található az ádámcsutka alatt. Az endokrinológiában a thyroidális típust úgy írják le, mint amely vékony és szabályos vonású, sűrű hajjal, fényes szemekkel és szabályos fogakkal; felfogásában és elhatározásában gyors, impulzív, hajlammal az érzelmi kitörésekre; nyugtalan, álmatlan és fáradhatatlan. Más szavakkal, a régi levegő minőségű, szangvinikus vagy merkuriális típus, amelynek ez a modern leírás pontosan megfelel.

Ami a következő mirigyet, a kisebb mellékpajzsmirigyeket illeti (parathyroides), amelyek a y ülnek és úgy működnek mint párjuk vagy kiegészítőjük, az endokrinológiának nincs sok anyaga. A mellékpajzsmirigyek a passzív, vegetatív életet erősítik; kiegyensúlyozottságot, valamint az izmok és idegek elernyedését hozzák létre – mint érzékeny, nyugodt és meleg passzivitást. Hatásterületük mindaz, ami „hús és vér”, a szövetek építése és a testtömeg növelése. A régi asztrológiában ez a vénusz típus, mely összefügg a tétlenségben való növekedés feminin szerepével.

A mellékvesék (suprarenales), amelyek a nagyságrendjében ezután következő energiát használják, két kicsiny kapszula a vesék tetején. Az adrenális típus bőre sötét vagy szeplős, testszőrzete erős, hajszíne pedig gyakran szokatlan – fekete a skandinávoknál, szőke a latinoknál, a többi népnél pedig vörös. Fogai erősek, haja lelapuló, temperamentuma eleven, energikus és szenvedélyes – a harcos hagyományos típusa, aki kicsi, vad és mars-jellegű. 

A következő két mirigy, a pajzsmirigyhez és mellékpajzsmirigyekhez hasonlóan, párt alkotnak, melyek kiegészítő minőségeket felügyelnek és kiegyensúlyozzák egymást. Együtt képezik az agyalapi mirigy két lebenyét, egy kicsiny, cseresznyemag méretű szervet, amely csontos foglalatban található az orrnyereg mögött. A mi szempontunkból az első lebeny a hátsó agyalapi mirigyet képezi. Ez a típus alacsony, kerek, vaskos, nagy fejjel, hajlammal a pocakosságra, és kevés testszőrzettel. Hajlamos a periodikusságra, a ritmikusság még hangulataiban, tevékenységeiben és a költészet és zene iránti hajlamában is megjelenik. Ezek az emberek jó kedélyűek, élénkek és toleránsak – a „Falstaffok”, vagyis a klasszikus joviális típus tagjai.

Az elülső agyalapi mirigy ugyanolyan világosan erősíti a férfias vonásokat, mint ahogyan a hátsó a feminin vonásokat. Ez a mirigy egyrészt a csontrendszerhez kapcsolódik, másrészt pedig az elvont gondolkozással és az értelemmel. Ez a típus hosszú csontú, nagy végtagokkal és erős izomzattal; feje hosszúkás, arca markáns, nagy orral, szögletes állkapoccsal, kiugró pofacsontokkal és nagy fogakkal; elméje kiváló felfogású, képességgel a tanulásra és az önuralomra és arra, hogy környezetét uralja. A régi elnevezés szerint ez a flegmatikus vagy szaturnikus típus.

Az első hat mirigy ezek szerint három párba rendeződik – és mindegyik pár magába foglal egy maszkulin és egy feminin elemet, amelyek egyszerre kiegészítik egymást és küzdenek egymással. A mellékvesék a hasnyálmiriggyel, avagy Mars a Holddal; a pajzsmirigy a mellékpajzsmirigyekkel, avagy Merkúr a Vénusszal; és az elülső és hátsó egyalapi mirigyek, avagy Szaturnusz a Jupiterrel – és közöttük kialakul egy teljes és tökéletesen kiegyensúlyozott hatszög. Ahogyan a vonzó – taszító elrendezés egyensúlyban tartja a rádióhullámokat, a párok között fenntartott feszültség a teljes szervezetet a létfontosságú egyensúly állapotában tartja.

Most érkezünk el az ivarmirgyekhez vagy szexuális mirigyekhez, amelyek spirálunkban ugyanazt a pozíciót foglalják el, mint a Naprendszerben az Uránusz. Ennek a két nem végső princípiumához kell kapcsolódnia, és együttes teremtőerejükhöz. És magába kell foglalnia a legmélyebb érzelmeket is, melyek ebből a kölcsönhatásból származnak, és amelyek a testből születő gyermekek mellett megteremtik még a zenét, a művészeteket és az ember minden vágyakozását arra, hogy teremtőjét utánozva teremtsen.

Spirálunkon az utolsó mirigy, ahogyan a Neptunusz az utolsó nagyobb bolygó az égen, a titokzatos tobozmirigy, mely az agy fókuszpontjában van elrejtve, és az ember legkifinomultabb pszichikai rendszereihez kapcsolódik. A mirigyek között egyedüli módon egységes, ahelyett, hogy formájában kettős lenne, amiből a régi fiziológusok és pszichológusok, mint például Descartes arra következtettek, hogy ez az a hely, ahol az egység vagy egyensúly megvalósul, és ezért ez a lélek igazi székhelye. Gyakorlatilag semmit sem tudunk vagy egyáltalán sejtünk a tobozmirigy funkcióiról, és csak annyit mondhatunk itt, hogy minden arra mutat: ezek a funkciók potenciálisak és még megvalósítatlanok. Ezzel lezárul a planetáris vevőkészülékek sorozata, amelyek a test különböző funkcióit fenntartják és irányítják.

A szív a test napja, a véráram pedig, akárcsak a Nap sugárzása a Naprendszerben, kiterjed minden részére. A test egyetlen része sem túl távoli ahhoz, hogy az ne melegítené és vitalizálná azt. Eláraztja az endokrin szerveket, ahogyan a Nap fénye és melege megvilágítja valamennyi bolygót, életre keltve őket és egy egésszé egyesítve őket.

Mármost a napsugárzásnak két aspektusa van. Először is, ez ad a bolygóknak fényt, meleget, ultraibolya- és egyéb éltető sugárzásokat a Napból. Másodszor pedig róluk visszaverődve – méretüknek, atmoszférájuknak, felszínüknek, forgási sebességüknek, stb. megfelelően – hordozóként szolgál befolyásuk szétárasztásához. Amikor a Vénuszt vagy a Jupitert látjuk az égen, az természetesen a Nap visszaverődő fénye, ami elér bennünket. Nincs más fényforrás a Naprendszerben. Ám ez a visszavert fény a visszaverő test természetének megfelelő rezgések és ritmusok hordozója lesz. Így a Nap fénye nem csupán közvetlenül ér el bennünket, hanem elér hozzánk az egyes bolygókon keresztül is; és aki látta már az óholdat az újhold karjai között, tudhatja, hogy a fény még a Földről is visszaverődik a Holdra, majd onnan ismét vissza a Földre. A napsugárzás egészében véve egy hatalmas körforgást alkot, egyesítve nem csupán a naprendszer minden elemét a középponttal, hanem ugyanakkor minden egyes elemet az összes többi résszel is. Így befolyásolja a Nap a bolygókat, a bolygók pedig egymást.

Ugyanezt a szerepet tölti be a testben a véráram. Életet és meleget, hidrogént, szenet, nitrogént és oxigént szállít a szívből kiindulva a fejünk búbjáig és a lábbujjainak hegyéig. Az akadálymentes, teljes és mindent átható keringés biztosítja a szervezet egészségét. Ahol a keringés akadályozott vagy megszűnik, ott a betegség és elhalás elkerülhetetlenül megjelenik.

Minden belső elválasztású mirigy ritmikus rend szerint, kisebb vagy nagyobb mértékben belejuttatja saját hormonját a véráramba. Ezeknek a véráramban elkeveredő hormonoknak az arányai határozzák meg minden egyes percben, hogy milyen az ember – elmélyült, szimpatikus, szenvedélyes, aktív, tespedt, és így tovább. Általánosítva, egy ember véráramának átlagos összetétele egy hosszabb perióduson át meghatározza állandó tendenciáit és jellemvonásait, és kialakítja fizikai megjelenésének különböző jellemzőit is. Ugyanakkor percről-percre ő maga is hatással van az összetételre, és azáltal, hogy érdeklődését és figyelmét erre vagy arra a jelenségre irányítja, egyben fölerősíti vagy visszaszorítja természetes hajlandóságait is.

Ám ha a vérerek egyfajta módon egyesítik az ember működéseit szabályozó mirigyeket, ugyanakkor emlékeznünk kell arra is, hogy ugyanúgy összeköti és egyesíti őket három másik módon is a három idegrendszer. Valójában ez a három idegrendszer kapcsolatban áll valamennyi mirigy három különböző részével vagy aspektusával, amelyekre már utaltunk. Némely mirigyeknél ezek a másodlagos és harmadlagos aspektusok már működnek, csak általában nem ismerik el ezeket, például a pajzsmirigy szerepét a zenei és szóbeli emlékek megőrzésében. Más aspektusok, mint például a tobozmirigy szerepe, ismeretlenek maradnak, mert ezek potenciálisak, és csak a tudatosság magasabb állapotaiban lépnek működésbe. Mindenesetre, ha a mirigyek nyersebb termékeit a véráram osztja el, akkor biztosan lehetünk benne, hogy a háromféle idegrendszer sokkal kifinomultabb és messzemenőbb kapcsolatokat képes létrehozni.

Úgy tűnik, az érrendszer és a három idegrendszer ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint a középkori filozófiában a föld, a víz, a levegő és a tűz. A víz, a levegő és a tűz képviselték a három teremtő erő hordozóit, míg a föld jelentette azt a hordozót, melyekben még egyikük sem kezdett el működni, vagy az alacsonyabb rendhez tartozó közeget.

Általában ez a három idegrendszer többé-kevésbé függetlenül működik, valamelyest sorrendben; különféle energiáikat azokra a működésekre irányítva, amelyek számára azok a legmegfelelőbbek. És ha ezeknek az energiáknak kis mennyisége mégis kiszivárog valamelyik rendszerből, mint például amikor az ember izgalmi állapotban próbál gondolkozni, vagy ha valamilyen mély érzelmet akar logikusan értelmezni, akkor csakis rossz eredmények születhetnek.

Ugyanakkor ez a három rendszer úgy van elrendezve, hogy bizonyos körülmények között és az agy egy bizonyos pontján kapcsolat jöhet létre közöttük. Ebben az esetben mindhárom energiafajta szabadon áramolhatna mind a három rendszerben. Mi lenne ennek az eredménye? Az intellektuális energia mindent átható keringése az embert tudatossá tenné minden funkcióját illetően. Az ösztönös energia mindent átható keringése hatására minden funkciója a legelőnyösebben és legharmonikusabban működne. Az érzelmi energia mindent átható keringésének hatására pedig minden funkciója a félelem vagy a szerelem intenzitásával működne.

Egy ilyen állapot, amelyben az ösztönös folyamatok ugyanolyan tudatosak, mint a gondolkozás folyamatai, amelyben a gondolkozás olyan gyors, mint a szerelmi vonzalom, és amelyben az értelem, az érzelem és a cselekvés olyan harmonikusan fonódnak össze, mint a légzés vagy az alvás folyamatai, jelenleg elképzelhetetlen. Csak annyit mondhatunk, hogy az emberi gépezet ténylegesen arra van tervezve, hogy ez megvalósuljon benne.

A természet hat folyamata; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 6. rész

Elméletileg érintettük már az ideát, miszerint három tényező vagy három princípium vesz részt abban, ahogyan a sokaság kibontakozik az Abszolútumból. A galaktikus világokat teremtő és fenntartó erőkre vonatkozó bármely elemzés valószínűleg megmarad filozofikusnak. Ezen a szinten túl keveset látunk és értünk, és számunkra felfogható ideák inkább a metafizikai spekuláció világába tartoznak, mintsem a tanulmányozható és bizonyítható fizikai jelenségekébe. Ám azon a nagyságrenden, amivel most foglalkozni fogunk, vagyis a földi élet keletkezésében és fenntartásában, három elkülönülő természeti tényező válik nyilvánvalóvá az elme számára, amely hozzászokott, hogy ezen a módon gondolkozzon.

A földi élet minden általunk felismerhető jelensége a Nap, a Föld és a bolygók működésének eredménye. A Nap adja az életerőt, a Föld az anyagokat, a bolygók pedig a formát. Eme három elem nélkül semmilyen élőlény nem létezhet.Továbbá ez a három elem különböző szintű energiával rendelkezik – a Nap a leginkább sugárzó, legaktívabb; a Föld a leginkább tehetetlen, a legpasszívabb; a bolygók pedig a kettő között, a fényt megtörve és reflektálva, a harmadik vagy közvetítő erőt képezik.

Ennek az ideának egy rendkívüli vázlata látható számos francia gótikus katedrális homlokzatán, ahol a rózsaablak képviseli a Napot; alatta öt ablak, tele angyalokkal, a bolygók; a faragott alakok és jelenetek bősége a bejárat körül pedig az élet a földön, ami természetesen maga a szikla, amelyre az egész felépül. Nem is lehetne ennél jobban megjeleníteni az élet eredetét, a háromszoros teremtő erő eredményét.

 

Ám mielőtt továbbmennénk, jobban megvilágítanánk, mit is értünk ebben az általános értelemben Napon, bolygókon és Földön. A Nap alatt értjük annak valamennyi emanációját, legyen az hő, fény, ultraibolya sugárzás vagy egyéb, még föl nem ismert sugárzások; valamint szerepe a Föld fönntartásában a maga helyén és pályáján. Bolygók alatt értjük a főbb égitestek mozgásának, saját- és visszavert sugárzásának együttes hatását, mindezt egynek véve. Földön pedig értjük mindazokat az alapvető anyagokat, amelyek világunk felszínén közönségesen hozzáférhetőek, eltekintve az élettől és a formáktól – vagyis a kémiai elemeket a hidrogéntől az ólomig, szervezetlen állapotukban.

Egy dolog azonnal kitűnik ebből az osztályozásból: a harmadik erő láthatatlansága, amiről már volt szó, nagyon is igaznak bizonyul itt. Bár a szerves életről általában véve elismerik, hogy a Föld és a Nap közös terméke, a bolygók ugyanolyan lényeges és döntő szerepe évszázadokon át tanulmányozatlan és látatlan maradt. De most már látjuk ennek a szerepnek a nyomát. Ha a Nap az élet és energia forrása, a Föld pedig a nyersanyagok gyűjtőhelye, akkor hipotézisként föltehetjük, hogy a bolygók a formák és funkciók létrehozói. Az eredmény pedig a természet világa egészében véve. Ez lenne a földi élet jelenségének legfőbb hármas oka. De ez nem ad még magyarázatot az élet változatos aspektusainak teljesen eltérő minőségeire, mindazokra az egymást kiegészítő, egymásnak ellentmondó folyamatokra, amelyeknek az eredménye a világ, melyben az ember él.

Ha visszatérünk az emberek, javak és pénz hármas példájához, fölismerhetjük, hogy ez a három erő teljesen eltérő módokon kombinálódhat, különböző eredményeket produkálva. A pénz szolgálhatja az embert, és lehetővé teheti számára, hogy élvezze a javak teljes hasznát. Azonban az is megtörténhet, hogy az ember kezdi el szolgálni a pénzt, és még a javakat is figyelmen kívül hagyhatja, csakhogy megszerezhesse a pénzt. Máskor pedig a pénz elveszíti értékét, és az emberek életét maguk a javak uralják, és azok diktálják a pénz szerepét. A három erőnek ezek a különféle együttműködései a társadalom különböző állapotait eredményezik, különböző lehetőségekkel és különböző eredményekkel – melyek közül némelyek jobbak, némelyek rosszabbak, némelyek pedig pusztán eltérő természetűek, de nem okoznak sem javulást, sem leépülést. Egy ehhez hasonló elemzést kísérlünk meg most a Napra, a bolygókra és a Földre vonatkoztatva, és a földi életre kifejtett hatásukra.

A természet világára kifejtett hatásukban a Nap, a bolygók és a Föld hat különböző kombinációban működhetnek együtt, a folyamatok hatféle kategóriáját hozva létre:

Nap: Föld: bolygók;

Nap: bolygók: Föld;

Föld: Nap: bolygók;

Föld: bolygók: Nap;

Bolygók: Nap: Föld;

Bolygók: Föld: Nap.

Az elvet, miszerint hat egyetemesen érvényes kozmikus folyamat ered három erő kölcsönhatásából, teljes mértékben fölismerte a 17. századi alkímia, amelynek elmélete és gyakorlata a hat alkímiai műveleten – coagulatio, dissolutio, sublimatio, putrefactio, separatio és transmutatio – alapult, amelyek a só a kén és a higany különféle reakcióit jelentették.

Hasonlóan hatféle mód, ahogyan a Nap, a bolygók és a Föld kombinálódnak, megfelelnek a természet legalapvetőbb folyamatainak; és mindegyik ilyen kategória rengeteg különféle jelenséget foglal magába, amelyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Vegyük őket sorban.

(a) Nap: Föld: Bolygók – a testetöltés, növekedésés szaporodás folyamata

Itt a Nap befolyása eltölti a Földet élettel, ennek eredményét pedig a bolygók ruházzák fel formával. Az életprincípium belép és megszervezi a tehetetlen kémiai elemeket, hogy egyedi formával és minőségekkel rendelkező élőlények jöjjenek létre belőlük. Ez a növekedés, szaporodás és terjeszkedés egyetemes folyamata.

Minden ember rendelkezik az élettel: ezt a Napnak köszönhetik. Minden ember szénből, oxigénből, nitrogénből, hidrogénből és valamennyi kálciumból, jódból, foszforból stb. áll: ezt a Földnek köszönhetik. Minden embernek megvan a saját egyedi alakja, színe, mérete reakciósebessége és a többi külső és belső minősége: ezeket pedig a bolygóknak köszönhetik. Ugyanezt lehet elmondani az állatokról, a madarakról, a halakról, a rovarokról, a növényekről és minden egyéb élőlényről.

A folyamat, amely mindezeket a tényezőket összekapcsolja, hogy létrehozza belőlük a földi életet, az erők első elrendeződésének felel meg. Ezt a rendet legvilágosabban az élőlények foganásának és embriológiájának tanulmányozásakor láthatjuk. Az első látható elemekről, a magról és a petéről nem mondhatunk sokkal többet, hogy ezek képviselik az életet: amikor ezek kombinálódnak, akkor elkezdik megszervezni az anyagot: végül, és csak fokozatosan kezd az eredmény formát ölteni.

Továbbá az embriótól eljutunk az újszülött növekedéséig, az újszülöttől a gyermekig, a gyermektől az emberig, az embertől a következő foganásig, és így tovább. Ennek a folyamatnak megvan a maga jellegzetes láncszerű vagy folyamatossági jellemzője, amelyben az egyik fázis elkerülhetetlenül vezet a következőhöz.

(b) Nap: Bolygók: Föld – a lebomlás, széthullás, pusztulás, elimináció folyamata.

A Nap befolyásának ebben a második rendjében szétbontja a bolygók formáló rendjét, hogy az élő szervezeteket visszaredukálja a Földbe. Maga az életerő az, ami a formát föllazítja, lehetővé téve az alkotóelemek számára a széthullást.

Húzzunk csak ki a földből egy élő növényt, és helyezzük ki a Nap sugarainak: viszonylag rövid időn belül a benne megkötött szén és oxigén kioldódik a levegőbe, nitrogénje és ásványi sói pedig a földbe. Összességében minden égés, rozsdásodás, rothadás, erjedés és elimináció az erők ugyanezen rendjéből ered.

Ez a folyamat kiegészíti az elsőt, és egy egészséges szervezetben pontosan ki kell egyensúlyoznia azt. Általában a növekedés csak abban az ütemben folyhat, amelyben a lebomlás is végbemegy: a földműves tudja, hogy az idei növényi maradványok lebomlásából származó nitrogén létfontosságú a jövő évi termés növekedéséhez. „Porból lettél, és visszatérsz a porba” - ezt az elkerülhetetlen széthullást viszi végbe ez a második folyamat az anyagokon, amelyeket az első folyamat az élő formában testesített meg egy időre.

Ez a „por” már nem bomolhat tovább. A folyamat eredménye a kozmikus leállás – nyugalom és mozdulatlanság.

(c) Föld: Nap: Bolygók – az átalakulás, finomodás, tisztulás folyamata.

A földi élet hosszú távú hatása a Földre a Föld felszínének fokozatos átalakítása és finomítása. A szervetlen anyag fokozatosan szervessé alakul, a szerves anyag élővé, és így tovább. A sziklákat felaprítja a szél, az eső és a fagy: a vulkánok lávamezői 300 éven belül termékeny szőlőskertekké tudnak változni. A talaj növényi szövetté alakul, a növényi szövet pedig az állatok mozgásává és érzékelésévé. A „megemészteni és megemésztődni” természeti törvénye szövi át az anyagnak ezt az emelkedő átalakulását, ami a harmadik kombinációból – Föld: Nap: Bolygók – ered. A formátlan anyagon az élet ereje kezd munkálkodni, és megformálttá teszi azt.

Lássunk egy sajátos példát. Vegyük a sziklát, mint a föld képviselőjét. A napsugárzás és lehülés ismétlődése szétporlasztja azt; a planetáris eredetű időjárás és a meteorológiai ciklusok a szikla porát leülepítik a talajban méret és sajátosságok szerint. Az átalakulás következő fázisában már ezt a talajt vehetjük úgy, mint a föld tehetetlen anyagát; a Nap, a fotoszintézis közvetítésével a talajt növényi szövetté alakítja; eközben a bolygók hatása meghatározza a formát, amely szerint a növényi szövet növekszik, és a színt, amelyet felölt.

Ezt a folyamatot ismét tekinthetjük úgy, mint a növekedés első folyamatának kiegészítőjét, csak eltérő módon. És amint a fenti példán látjuk, ez szintén láncszerű, amelyben az egyik fokozat természetszerűen vezet a másik fokozathoz, bár csak meghatározott keretek között.

(d) Bolygók: Nap: Föld – a betegség, lázadás, romlás és bűn folyamata.

Ebben a folyamatban a forma kiszabadul természetes alárendeltségéből, és meggyengítve a szellemet, mindent halott anyaggá változtat.

Egy bolygó hatására abnormálisan reagálva egy élő szervezet egyik szerve vagy sejtcsoportja működésében kiemelkedik az általános harmóniából, és domináns szerepet ölt. A ráksejtek kontrollálatlan szaporodása, a pajzsmirigy túlzott dominanciája vagy éppen elégtelensége, ami idegbetegeket és kreténeket produkál, az emberi patológia példái. Ez a dominancia fokozatosan felülkerekedik az egyesítő életerőn, ami a Napból ered, előbb a szöveteket, majd azután az egész testet a föld halott elemeivé redukálva vissza.

Ha a földi életet egy egésznek vesszük, akkor az ennek megfelelő folyamat az lenne, hogy a természet egyik birodalma kilép szerepéből, és felforgatja az általános egyensúlyt. Például az emberiség, beteges aktivitásra stimulálva a planetáris befolyásoktól, periodikusan háborúkat indít az állatok és növények királyságai ellen, és a Földnek ezt vagy azt a területét sivataggá változtatja.

Ez a folyamat, amit a planetáris befolyásra adott kiegyensúlyozatlan reakció indít el, a rész lázadását jelenti az egész ellen, a szerv lázadást a test ellen, az egyén lázadását a társadalom ellen. Ez ebben az értelemben, bűnt jelent. És ahogyan a méreg még több mérget termel, a bűn pedig még több bűnt, úgy ez is folyamatos és önmegújító folyamat.

(e) Föld: Bolygók: Nap - az alkalmazkodás, gyógyulás, megújulás és megújítás folyamata.

Az ötödik folyamat során az anyag újra megtalálja a szellemet, a helyes forma közvetítésével. A tehetetlen anyag planetáris segítséggel új, a megváltozott körülményeknek megfelelő formákat öltve magára, magához vonja a szoláris erők beavatkozását.

Ennek a sorrendnek a működése leginkább abban az aspektusában látszik, hogy vissza tudja fordítani a betegség és a bűn folyamatát. A gyógyulás azt jelenti, hogy az említett folyamat által produkált tehetetlen anyagok vagy mérgek eliminálódnak, és a szövetek ismét a helyükre és megfelelő formájukba rendeződnek, lehetővé téve a vér és a nedvek megújult keringését.

Ahol sivatagok keletkeztek, ott idővel maga a homok kezd szerves minőségeket fölvenni, és fölfedezni az új körülményeknek megfelelő formákat, mint például a kaktusz vagy a bozót. Ezek aztán lehetővé teszik a rovarok megjelenését, a rovarok a madarakét, és így tovább, amíg a szoláris befolyás ismét képes lesz újraöltöztetni a sivatagot az élet teljességébe.

Az emberi tevékenység szintjén ez a folyamat azt eredményezi, hogy az ember olyan új formákat teremt, amelyekben a természeti törvények képesek működni, vagyis ez a feltalálás és a felfedezés. Ám minden találmány egyedül áll, minden gyógyulás a folyamat végét jelenti. Ennek a folyamatnak minden művelete zárt és elkülönült erőfeszítést jelent.

Általánosságban ez a betegség folyamatának ellenszere. Ez hozza el a normalitást, és készíti elő az utat az újjászületés számára.

(f) Bolygók: Föld: Nap – az újjászületés, újjáteremtés, a természet megváltozása és a művészet folyamata.

Ebben az utolsó folyamatban a forma, rendet szabva az anyagnak, maga válik életté vagy szellemmé. A teremtmény a teremtőt utánozza, és maga is teremt. A bolygók szerepe nem több, mint a szoláris befolyás formái vagy tükröződései. Ám bizonyos módokon a bolygók maguk törekednek arra, hogy napokká váljanak és a Jupiter és Szaturnusz esetében már azt látjuk, hogy átalakulásuk nagyon is előrehaladt. A bolygó, megszervezve a számára hozzáférhető földet vagyis anyagot, napját utánozva, maga is nappá válik saját szatellitjei és rendszere számára.

Az emberek világában a nagy művészek, költők és zenészek törekszenek arra, hogy megszervezzék nyersanyagukat, legyen az festék, kő vagy szavak, olyan rendben, amely a kozmikus teremtés rendjét utánozza. Amikor egy olyan rendet teremtenek, amely hasonló a magasabb hatalom által teremtett rendhez, akkor kicsiben magukévá teszik annak a hatalomnak a természetét.

A szentek és nagy tanítók, az igazság magvait vetve a tudatlanság sötétjébe, és a kozmikus törvények szerint segítve tanítványaikat, akik körülöttük keringenek és tőlük függenek, a fény szoláris forrását utánozzák, és maguk is szert tesznek a fényre.

Ám ez a folyamat az összes többitől különbözik abban, hogy a forma szempontjából tekintve, ez nem történik. Itt ugyanis maga a forma veszi át a teremtő kezdeményezést; a forma egymaga vállalkozik arra, hogy erőt vesz az anyagon, és a szellem szintjére emeli azt. Ez a gravitáció kiküszöbölésének folyamata. E folyamat során a létező megváltoztatja természetét. Ez a lehetetlen megtételének folyamata.

A folyamatokat így összegezhetjük:

a) Nap: Föld: Bolygók: vagy Élet: Anyag: Forma;

Megtestesülés, növekedés, szaporodás, kimunkálódás.

b) Nap: Bolygók: Föld: vagy Élet: Forma: Anyag;

Hanyatlás, széthullás, pusztulás, elimináció.

c) Föld: Nap: Bolygók: vagy Anyag: Élet: Forma;

Átalakulás, finomodás, tisztulás, emésztés.

d) Bolygók: Nap: Föld: vagy Forma: Élet: Anyag;

Betegség, lázadás, romlás, bűn.

e) Föld: Bolygók: Nap: vagy Anyag: Forma: Élet;

Alkalmazkodás, feltalálás, gyógyulás, megújulás.

f) Bolygók: Föld: Nap: vagy Forma: Anyag: Élet;

Újjászületés, újjáteremtés, a természet megváltozása, művészet.


Minden jelenség a földön, legyen az ismert vagy ismeretlen, ezen hat folyamat egyikéhez vagy másikához tartozik. Mert rajtuk kívül nincs más. És nem is lehetséges más.

A kölcsönhatások három tényezője; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 5. rész

Számos ősi filozófiai rendszer megegyezik abban, hogy minden jelenség, ami csak létezik, kezdve az isteneken, három erő kölcsönhatásból ered. Az elsőt úgy írják le, mint ami aktív vagy teremtő természetű; a másodikat mint ami passzív vagy materiális természetű; a harmadik pedig közvetítő vagy formáló.

A keresztény filozófiában ez a három erő kifejezésre jut a Szentháromság három személyében – Atya, Fiú, Szentlélek – amelyek a világot megteremtik. A középkori alkímia minden dolgot só, kén és higany változó keverékeként értelmezett. Az indiai Szánkhja-filozófiában hasonló szerepük volt a három gunának: a radzsasz, a tamasz és a szattva minőségeknek. A hinduizmus az erőket meg is személyesítette Síva, Párvati és Visnu alakjában; Kínában pedig metafizikai elvekként jelentek meg, mint Jin és Jang összjátéka, melyet a Tao felügyel.

Mindezekben a rendszerekben a három erő természete egyetemes, vagyis úgy tekintették azokat, mint amik áthatnak mindent, mindenhol és minden nagyságrendben – a férgek világától a csillagok világáig és a fény hatásától a gondolat és inspiráció hatásáig. A modern filozófiában nem létezik a három erő átfogó ideája, bár sajátos megjelenési módokat elismernek, mint például a proton, neutron és elektron hármassága az atomfizikában, vagy a reaktáns, reagens és katalizátor számos kémiai folyamatban.

Ha a három erőt a fizika szemszögéből nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy az aktív erő a legrövidebb hullámhosszú, leggyorsabb rezgés; a passzív erő a legnagyobb hullámhosszúságú, leglassúbb rezgés; a közvetítő erő pedig közbenső hullámhosszal és rezgésszámmal bír. Például a színek oktávja a kéktől a vörösig terjed. Ám amint azt tudjuk, a vörös és a kék lehetőségei nagyon korlátozottak, és a színek teljes végtelen gazdagsága amit látunk, egy közbeeső színtől a sárgától függ,, ami a másik kettőtől meglehetősen különbözik és távol esik (kb. 5750 ångström egység). Ez a háromszínű nyomtatás alapja. Ami a színek jelenségét illeti, nevezhetjük a kéket aktív erőnek, a vöröset passzív erőnek, a sárgát pedig közvetítő erőnek. Minden lehetséges szín ennek a háromnak a kombinációjából ered.

 

Ugyanez a példa megmutatja ennek a törvénynek egy másik aspektusát, mégpedig azt, hogy a három erő jellemzői nem a jelenségek természetétől függnek, melyekben megnyilvánulnak, hanem egymáshoz való viszonyuktól. Például a vörös hullámhossza passzív a színek tekintetében, azonban aktív a hőmérséklet viszonylatában, ami a fény alatt lévő oktáv: a vörös hő intenzívebb, mint a fekete hő. Tehát minden objektum és energia, ami a világban létezik, folyamatosan helyet cserél a három törvényének értelmében, mint eszközök, melyek által hol aktív, hol passzív, hol pedig közvetítő erő fejeződik ki. És pontosan ez az állandó áramlás és változás teszi a három törvényét olyan megfoghatatlanná érzékelésünk számára, és teszi szükségessé, hogy minden példát külön, egymástól függetlenül vizsgáljunk.

Egy köznapibb példa talán jobban szemlélteti ezt az ideát. Gondoljunk a kereskedelemre, a gazdaság világára: Az ember a világban létezik, léteznek továbbá dolgok, amelyeket növeszt, vagy az őt körbevevő anyagokból készít – ezek a javak. Az ember aktív, a javak passzívak. Ám ezzel a két erővel még nem sok változás történik, ezért szükségessé vált egy harmadik erőt föltalálni, ami lehetővé teszi, hogy a másik kettő végtelen sokféleképpen kombinálódhasson. Ez a harmadik erő a pénz. Az emberek, javak és a pénz hármassága teszi lehetővé a kereskedelmi tevékenységet.

Ez a példa a három erő törvényének egy másik nagyon érdekes aspektusát is szemlélteti. A pénz ugyanis láthatatlan. Persze, a papír vagy az arany látható; ám a pénz hatalma láthatatlan, a kereskedelem és a pénzügyletek fejlődésével pedig a pénz mindig egyre láthatatlanabbá, egyre elvontabbá válik, és egyre kevésbé felel meg a megfogható valóságnak. És ez pontos visszhangja a három erő törvényének, amelyet az ősi filozófiák hangsúlyoztak, mégpedig: A harmadik elv közbelépése az ember számára láthatatlan, észlelésének közönséges szintjén. Így a harmadik princípium jelenti minden helyzetben az ismeretlent, a föl nem ismertet, a döntő tényezőt.

Bizonyos esetekben ez pusztán fizikai láthatatlanság – mint ahogyan számos, sav és lúg kölcsönhatását igénylő kémiai folyamat csak a nedvesség láthatatlan jelenlétében megy végbe. Vagy pedig hatásának módja láthatatlan, mint ahogyan a kémia területén a katalizátorok-, a biokémia területén pedig az enzimek hatásának módja láthatatlan marad.

Más esetekben ez a láthatatlanság sokkal kifinomultabb. Egy ember elhatározza, hogy a tudatosság magasabb szintjére akar emelkedni. Aktív akaratával, vágyával és erőfeszítésével szembenáll testi gépezetének passzív tehetetlensége, összes veleszületett hajlamával és megszerzett szokásával. Ez a két erő addig küzd egymással, amíg magukhoz nem vonnak egy harmadik, döntő erőt: egy ezoterikus iskola és iskolai tudás segítségét. Ez a segítség és ez a tudás, a szó szoros értelmében láthatatlan.

Továbbá a pénz, a levegő, a katalizátorok, az enzimek és az iskola – bár jelentős változásokat idéznek elő abban, amivel érintkezésbe lépnek, maguk érintetlenek és csorbítatlanok maradnak. Nem veszíthetik el erejüket, és nem fogynak el. Ez a harmadik elv jellemzője, hogy az mindig változatlan, láthatatlan és föl nem ismert, és se nem parancsol neki, se nem befolyásolja azt a másik két tényező. Hozzájuk képest szerepe mindig titokzatos marad. A láthatatlanság ennek a titokzatosságnak a köntöse, és ez a köntös többféle lehet.

Bizonyos dolgok azért láthatatlanok számunkra, mert túlságosan távoliak, mint a távoli galaxisok; mások azért, mert túlságosan közeliek, mint az agyunk belseje; némelyek azért, mert túl nagyok, mint a Föld; némelyek azért, mert túl kicsik, mint egy sejt; némelyek azért, mert túl ritkák, mint a levegő, némelyek pedig azért mert túl sűrűek, mint a szikla belseje; némelyek azért, mert túl gyorsak, mint a puskagolyó, némelyek pedig azért mert túl lassúak, mint egy civilizáció fejlődése. Mégis, a láthatatlanság eme különböző formái nem véletlenek. Ezek hozzák mindazokat a jelenségeket, amelyekkel kapcsolatban állnak, viszonyba az emberrel, mégpedig olyanba, amelyben különösen valószínű, hogy hogy az ember számára harmadik erőként működnek. Így ha az ember el akarja érni, amire vágyik, akkor meg kell tanulnia figyelembe vennie a harmadik erőt, és hogy figyelembe vehesse a harmadik erőt, meg tanulnia számot vetni a láthatatlannal.

A Nap és a bolygók kölcsönhatása; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 4. rész

A bolygók szerepét talán akkor érthetjük meg, ha úgy vesszük őket, mint a Naprendszer életének funkcióit. Ahogyan az emésztés, légzés, mozgás, gondolkozás és a többi az ember kozmoszának funkciói, éppúgy a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a többi lehetnek a Naprendszer kozmoszának funkciói. Közöttük állva a Nap elárasztja mindegyik funkciót, és olyan teljes kozmikus lénnyé szervezi azokat, amely minden képességgel rendelkezik.

Hogy ez mi mindent foglal magában, világosabbá válik egy nagyon fontos kormányzó elv fényében, ami a különböző nagyságrendű kozmoszok közti viszonyt határozza meg. Minden kozmosz rendelkezik olyan kulcsfontosságú szervekkel, vagy mondhatjuk úgy is, akkumulátorokkal, amelyek által befolyásokat és energiát kap a magasabb kozmoszoktól. A kérdéses elv szerint egy alacsonyabb kozmosz funkciói egy magasabb kozmosz szerveiből származnak.

Az emberben például ezeket a szerveket vagy akkumulátorokat az endokrin mirigyek képviselik, és ezen mirigyek váladékai, amelyek a sejtekbe hatolva létrehozzák azok funkcióit. Ami pedig a magasabb kozmoszok felé irányuló működést illeti, azt találjuk, hogy például az összes ember, állat, madár, hal és növény légző funkciója együtt alkotja a Természet egyik szervét; az összes mozgó élőlény mozgási funkciói együtt egy másik szervet képeznek a Természet számára, és így tovább.

Végül pedig ha a Merkúrt, a Vénuszt, a földet, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt úgy vesszük, mint a Naprendszer funkcióit, és arra a sok millió napra és rendszerre gondolunk, ami a Tejútrendszert alkotja, akkor arra kell jutnunk, hogy az összes lehetséges merkúrok együtt alkotják galaxisunk egy szervét; az összes lehetséges föld együtt egy második galaktikus szervet, és így tovább.

Ezen a módon minden kozmosz anatómiája és fiziológiája összefonódik az összes többivel. És egy nagyobb kozmosz testi szervei, bármik is legyenek azok, meghatározzák az alacsonyabbakban használt funkciók természetét. Így tehát míg a Naprendszer számára és mindannak, ami ezen belül van, a Nap jelenti az energia és élet egyetlen forrását, ezt azonban formával, színnel, kifejeződéssel és funkcióval a többi bolygó látja el. Ezek az erők kölcsönhatásban állnak, összeolvadnak és szétválnak végtelenül változatos kombinációkban a szoláris befolyás teljes területén.

A Tejútrendszert alkotó több millió naprendszer között a legfőbb különbség a központi napjuk sugárzása közötti különbség lehet. Ahhoz, hogy képes legyen a fejlődésre, minden ilyen rendszernek tartalmaznia kell az elemek és bolygók teljes tárházát, éppúgy, ahogyan bármely fejlődésre képes emberben épségben meg kell lennie a szervek és funkciók teljességének. Az egyetlen tényező, ami változó és továbbfejleszthető marad, az az egyik esetben a központi fényforrás intenzitása és hatása; a másik esetben pedig a központi tudatosság intenzitása és hatása.

Minden ember hasonló alapvető alkatában és felépítésében: valószínűleg ugyanígy hasonló egymáshoz az összes nap is. Ami az embereket megkülönbözteti, az tudatosságuk fokozata: ami a napokat megkülönbözteti, az sugárzásuk mértéke.

Valójában minél inkább elmélyedünk a kérdésben, annál világosabb lesz, hogy a fény és a tudatosság pontosan ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, és pontosan ugyanúgy keletkezik és tűnik el. Sőt talán ki is jelenthetjük, hogy a kettő ugyanaz a jelenség, csak különböző nagyságrendben.

Valójában ez az univerzum egyetlen változtatható tényezője, az egyetlen tényező, ami az egyéni munka, erőfeszítés és az egyén kozmoszának megértése eredményeként változhat. Ami a felépítésüket illeti, azzal sem az ember, sem egy nap nem tud tenni semmit, mert mindegyikük úgy van megalkotva, ahogy van, az univerzum mintája szerint, ami lehetővé teszi, hogy kezdetben mindegyikük megkaphasson mindent, ami önmaga fejlesztéséhez szükséges. De ez az önfejlesztés, vagyis az egyéni kozmosz fokozatos megvilágosítása és besugárzása az önmagából létrehozott fénnyel és tudatossággal, már teljesen az egyéntől függ. Ebben a tekintetben mindent neki kell megtennie.

Továbbá az egész csak akkor válhat tudatosabbá, ha a rész is tudatosabbá válik, és a rész csak akkor válhat tudatosabbá, ha az egész is tudatosabbá válik. Ha hirtelen tudatossá válok a lábamat illetően, akkor a lábam is tudatossá válik önmagát illetően, és mindenféle új érzéseket és mozgásokat kezd el érzékelni, amiknek sem ő, sem én nem voltunk korábban tudatában. Ha a testem egyik sejtjét éberré teszi valami szörnyű fenyegetés a saját nagyságrendjén, akkor én is tudatában leszek a fájdalomnak. Ugyanígy a Nap növekvő sugárzásához hozzá kell társulnia a bolygók részéről a fény növekvő elnyelésének és átalakításának – vagyis annak, hogy fokozatosan ők is sugárzásra tesznek szert.

Ahhoz, hogy egy ember teljesen tudatos legyen, minden részének teljesen tudatosnak kell lennie. Ahhoz, hogy egy nap teljes mértékben sugárzó legyen, minden bolygójának sugárzónak kell lennie. Ahhoz, hogy az Abszolútum emlékezzen önmagára, minden lénynek emlékeznie kell önmagára.

Annak, aki azt kérdezi: Mi az univerzum célja? így azt válaszolhatjuk, hogy az univerzum és benne minden lény feladata, a napoktól a sejtekig az, hogy tudatosabbá váljanak.

A Naprendszer hosszú teste; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 3. rész

Ahogyan az ember felfogni képes, a Naprendszert egy hatalmas sugárzó gömb alkotja, amely körül harmonikusan növekvő intervallumokban, mint hullámok a vízbe dobott kő csobbanása után, következnek a keringési pályák, amelyeken több kisebb és nem sugárzó gömb kering. Mint a kő a csobbanásnál, ez a központi sugárzó gömb vagy nap tűnik az energia forrásának, amely által az egész jelenség létrejön. Akkora átmérővel, ami az egész rendszernek talán az egy tízezrede, a Nap majdnem ugyanúgy viszonylik hatalmas befolyási övezetéhez, mint az emberi petesejt a testhez, ami felnő belőle. És mivel mindkét esetben a kisebből keletkezik a nagyobb, az energia koncentrációjának vagy intenzitásának is hasonló nagyságrendűnek kell lennie.

Minél távolabbiak a bolygók, annál lassabb látszólagos sebességük, a Merkúr másodpercenkénti 30 mérföldes sebességétől a Neptunusz másodpercenkénti 3 1/3 mérföldes sebességéig. Ez ismét a központi forrásból eredő impulzusok fokozatos elhalványodásának következménye. Ezt a folyamatot nagyon jól modellezi a tűzkerék, ami pörgése közben szikrák áradatát bocsátja ki magából, melyeknek pályája visszafelé látszik görbülni a forgási középponttól távolodva, vagyis minél távolabb vetődnek a szikrák, annál inkább veszítenek keringési sebességükből.

 

Figyelemreméltó, hogy a bolygók keringési sebessége fordított arányosságban van a Naptól számított távolságuk négyzetgyökével. Mivel a fényerősség a távolság négyzetével fordított arányban csökken, ezért hozzátehetjük, hogy a bolygók keringési sebessége arányos az őket érő napfény erősségének négyzetével. Hasonlóan a sejtekhez, az emberekhez és úgy tűnik, minden élőlényhez, a sebességük az őket érő ingerektől függ.

A tűzkerékben a szikrák természetesen a középpontból repülnek kifelé. Erre azt mondhatjuk, hogy a Naprendszer teljes szerkezete, a spirálködökéhez hasonlóan, épp ilyen középpontból kiáramló mozgást jelez. Ez nemcsak a bolygók fokozatos távolodását foglalja magában, hanem magának a Napnak a növekedését és tágulását is. Mert csak egy forróbb és nagyobb Nap, amelynek anyaga sokkal izzóbb és ritkább a mostaninál, lenne képes távolibb szatellitjeit föléleszteni és fönntartani.

Próbáljuk leírni a változásokat, amelyek egy olyan keresztmetszetben történnek, ami fokozatosan végighalad egy magasabb rendű test, a Naprendszer harmadik dimenzióján vagy hosszán. Éppígy haladna egy sejt a véráramban, az emberi testnek csak egy metszetét észlelve, megpróbálva elemezni az artériák és idegek keresztmetszeteinek látszólagos mozgását, amelyeknek a különböző sebességei attól a szögtől függenének, amely alatt az ő síkját keresztezik.

Amint az elején mondtuk, minden leírás úgy ábrázolja a Naprendszert, „ahogyan az ember képes felfogni”. Hogyan tudnánk elképzelni a Naprendszernek nem csupán a metszetét, hanem a teljes testét?

Egy emberi test egysége és mintázata a sejténél magasabb dimenzióban létezik, ahol mindaz, ami a múlthoz és a jövőhöz tartozik, együtt van egyetlen emberi lényben. Ugyanígy a Naprendszer egysége, testének tervrajza vagy mintája az ember jelenlegi univerzuma után következő dimenzióban kell, hogy legyen. A kérdés most már az, hogyan képzelhetjük el a Naprendszer múltját és jövőjét úgy, mint ami egyszerre létezik és szolid testet alkot? Úgy kell elképzelnünk a Naprendszert, ahogyan az önmagát látná; éppúgy, ahogyan, ha az ember egységét és mintáját akarná felfogni, a sejtnek is el kell képzelnie, hogy az ember hogyan láthatja önmagát, vagy mások hogyan láthatják őt.

[Időtartamként vegyük egy ember élettartamát, ami legyen mintegy 80 év] Amikor a szokásos metszeti módon képzeltük el, a hullámokra gondoltunk, amelyek egy vízbe dobott kő után terjednek egy tó felszínén. Akkor most képzeljük el a követ, ahogyan alámerül a tó mélyébe, a hullámokat pedig, mint amik az egész víztömegben terjednek. Vagy még jobb, ha úgy képzeljük el, mint egy tűzkereket, ami nemcsak pörög, hanem ugyanakkor olyan gyorsan halad előre is, hogy egyszerre láthatjuk teljes tüzes útját.

Először is, mik lennének az arányai ennek a tűzörvénynek, amivé modellünk változott? A csillagászok, kiszámítva a sebességet, amellyel az ekliptika alatti csillagok távolodni látszanak tőlünk, és a sebességet, amellyel az ekliptika fölötti csillagok közeledni látszanak, megbecsülték, hogy az egész Naprendszer a Vega csillag irányába tart, mintegy 12 ½ mérföldet téve meg másodpercenként. Eszerint 80 év múlva a Nap, maga után húzva rendszerének teljes sugárzását, körülbelül 30 000 millió mérföldet tesz meg az űrben. A Neptunusz pályájának átmérője mintegy 6000 millió mérföld. Így a sugárzási szféra, Naprendszerünk „testének” ez a tüzes uszálya egy emberi élet 80 éve alatt olyan alakot rajzol ki, ami nagyjából ötször hosszabb, mint amilyen széles, vagyis az arányai nagyjából megfelelnek egy álló emberi alaknak. Ez tehát szoláris testünk sziluettje.

[80 év alatt, ami számára csak észlelésének egy pillanata lenne], ez a lény hihetetlenül komplex és gyönyörű alakot öltene. A bolygópályák, immár különböző fordulatszámú és átmérőjű spirálokká feszítve, áttetsző szalagokká változtak, elfátyolozva a Nap egyenes, fehéren izzó fonalát, mindegyikük a saját jellemző színében és ragyogásában csillogva, az egész átszőve a számtalan aszteroida és üstökös fátyolfinomságú hálójával, valamiféle élő melegtől ragyogva és valami mondhatatlanul kifinomult és harmonikus zenét játszva.

Ez az alak egyetlen részletében sem csupán a képzelet szüleménye. A bolygópályák szélessége egyenként meghatározza a beburkoló szalagok szélességét: a bolygó átmérője jelenti a fonal vastagságát vagy finomságát, melyből szőtték; a bolygó relatív görbülete, fényvisszaverő képessége vagy színe; holdjainak száma és távolsága, a változatos anyag, mint selyem, gyapjú vagy gyapot: az atmoszféra sűrűsége és kiterjedése, ragyogása vagy fényessége; miközben a bolygók forgásának sebességei által a szalagok összessége egy mágneses avagy élő emanációt áraszt magából.

Valójában semmilyen materiális analógia nem képes átadni a megnyilvánulásoknak és benyomásoknak azt a sokaságát, amit egyenként aprólékosan kiszámíthatunk, de ami ott egyszerre nyilvánvaló lenne. Mert azt a saját szintünkön is tudjuk, hogy amikor a benyomásoknak egy ilyen sokasága jön létre egyszerre, akkor egy olyan jelenséggel állunk szemben, ami próbára teszi a pontos analízisre való összes képességünket, vagyis ez az élet jelensége. És ha elég sokáig folytatjuk ezt a mentális gyakorlatot, megtartva a pontos analógiát, akkor nem kerülhetjük ki a következtetést, hogy ott, abban a világban, ahol egy „pillanat” 80 évig tart, a Naprendszer, valami számunkra felfoghatatlan módon, egy élő test.

Látva ezt a hihetetlen kitágulást és jelentőséget, amit a méretében és ívében legegyszerűbb és legunalmasabbnak tűnő jelenségek is elnyernek, amikor átvisszük az idő skálájára, teljesen képtelenek vagyunk elképzelni ennek a négydimenziós Napnak a megjelenését, amikor még a mi háromdimenziós Napunk is elvakít minket fényességével. És csak feltételezhetjük, hogy ez képviselné ennek a Szoláris Lénynek azt a legbelső életerejét, amely még azon a skálán is éppoly felfoghatatlan a megfigyelés számára, mint ahogyan az egyik ember tudatossága a másik számára.

A Tejútrendszer a spirálködök világában; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 2. rész

Az Abszolútumon belül azonban felfoghatjuk az ember által felismerhető legnagyobb egységeket. Ezek a galaktikus ködök, amelyek közül az egyik belsejében, amelyet úgy ismerünk, mint a Tejútrendszert, létezik a mi Naprendszerünk. Bár más ködök létezésének felismerése a mienkén túl csak a modern teleszkópokkal vált lehetségessé, mostanra már több milliót észlelhetünk, és több százat világosan megfigyelhetünk.

Ezeknek a ködöknek a megjelenése, melyek mindegyike csillagok elképzelhetetlen millióiból áll, nagyon eltérő. Némelyikük úgy jelenik meg, mint egy fényes vonal, mások lencse alakúak, megint mások spirál formájúak, melyekben úgy tűnik, napok áramlatai áradnak ki a középpontból, mint sugárzó zuhatagok. Ez a változatosság részben annak köszönhető, hogy maguknak a ködöknek is növekedési fázisai vannak, részben pedig annak, hogy különböző szögekből látjuk őket.

 

A mi Tejútrendszerünk is kétségtelenül ilyen centrifugális formával rendelkezik, de természetesen ezt csak kívülről lehetne látni. Számunkra, akik síkjában helyezkedünk el, úgy látszik, mint egy görbült vonal vagy fényív fölöttünk az égen. Ezzel szemben a Nap úgy látszik számunkra, mint egy görbült felület vagy korong, és a felnagyított bolygók is ugyanilyenek. És ha közelítünk a mi skálánkhoz, akkor a földet földerítve kiderül, hogy az egy görbült test, vagy egy gömb felülete.

Ez a három forma – ív, korong és gömb – azok, amelyekben az égitesteknek ez a három nagy skálája az ember észlelőképessége számára megmutatja magát. Nyilvánvalóan nem ezek az igazi formái ezeknek a létezőknek, mert nagyon jól tudjuk, hogy máshonnan nézve például a Tejútrendszert, az nem vonalnak látszana, hanem, a többi galaxishoz hasonlóan örvénylő korongnak.

Mégis, az égi világoknak ezek a látszólagos formái nagyon érdekesek és fontosak. Mert sok mindent elárulnak nekünk, nemcsak az univerzum szerkezetéről, hanem az ember felfogóképességéről és ezáltal ezen világokhoz való viszonyáról, és ezek egymáshoz való viszonyáról.

Egy görbült test, egy görbült sík és egy görbült vonal közötti viszony megfelel három dimenzió, két dimenzió és egy dimenzió közötti viszonynak. Ezért azt mondhatjuk, hogy a földet három dimenzióban észleljük, a Naprendszert két dimenzióban, a Tejútrendszert pedig egy dimenzióban. A többi galaxist csak pontokként észleljük. Az Abszolútumot pedig egyáltalán nem észleljük semmilyen dimenzióban – abszolút láthatatlan.

Így az égi világok skálája – Föld, Naprendszer, Tejútrendszer, a Galaxisok Teljessége és az Abszolútum – egy nagyon sajátos folyamatosságot mutat az emberi észlelés számára. Ezen a skálán minden emelkedő lépéssel egy dimenzió láthatatlanná válik számára. A dimenzióknak ez a különös „elvesztése” még szembetűnőbb azokon a szinteken, amelyek túl vannak észlelőképességén, de még el tud képzelni. A Naprendszerhez viszonyítva a Föld többé nem egy tömör gömb, hanem egy mozgási vonal, míg a Tejútrendszerhez viszonyítva a Naprendszer többé nem sík, hanem egy pont. Mindegyik esetben egy alsóbb dimenzió „eltűnik”.

Most már kezdjük jobban megérteni a Tejútrendszer lineáris megjelenésének jelentését. Ez azt kell hogy jelentse, hogy az igazi Tejútrendszer nagyrészt láthatatlan. Amit látunk, az a mi korlátozott észlelőképességünk illúziója. A látszólagos „fényív” annak a következménye, hogy nem látjuk azt elegendő számú dimenzióban.

Mi lehet a Tejútrendszernek és más galaxisokhoz való viszonyának az igazi természete? Mi lehet egy csillagköd önmaga számára? Itt föl kéne adnunk, ha nem lenne segítségünkre az összefüggés, miszerint a Nap, a Naprendszer és a Tejútrendszer közötti összefüggésnek analogikusan tükröződnie kell az elektronok, molekulák és sejtek alsóbb világaiban. Ez az összefüggés ugyanis az egymásban lévő világok között kozmikus állandó, amit igazolni lehet úgy odafönt, mint idelent. A saját skáláján – amit a mikroszkóp tár föl – a sejt tömör háromdimenziós organizmus, az ember számára azonban csak egy megmérhetetlen pont. Így a mikroszkopikus világokban a dimenzióknak ugyanazt a hozzáadódását és eltűnését lehet megfigyelni. Csak egy különbséggel – miszerint itt a magasabb világ természetét és létezését, valamint a benne foglalt alsóbb világokhoz való viszonyát és fölöttük való hatalmát lehet megismerni és tanulmányozni. Mert ez a magasabb világ maga az ember.

A Naprendszer helyzete a Tejútrendszeren belül majdnem pontosan olyan, mint egyetlen vérsejt helyzete az emberi testben. Egy fehér vértestnek szintén van egy nukleusza avagy napja, a saját sejtplazmájával avagy befolyási szférájával, és őt is minden oldalról hasonló sejtek vagy rendszerek felfoghatatlan milliói veszik körül, egy olyan hatalmas lényt képezve, amelynek természetéről a vértestecskének aligha lehet elképzelése.

Ha azonban az emberi testet a Tejútrendszer valamiféle nagy testéhez hasonlítjuk, és annak egyik sejtjét a mi Naprendszerünkhöz, és szeretnénk találni egy olyan nézőpontot, ami összehasonlítható az emberi csillagászéval a földön, akkor valami olyasminek az észlelőképességét kéne elképzelnünk, mint a sejt egyik molekulájában található elektron. Mit tudhat egy ilyen elektron az emberi testről? Egyáltalán, mit tudhat a sejtjéről, vagy akár csak a molekulájáról? Az ilyen organizmusok annyira hatalmasak, légiesek, örökkévalóak és mindenhatóak lennének hozzá képest, hogy igazi értelmük teljesen meghaladná felfogóképességét. Mégis, az elektron valamit kétségtelenül felfogna az őt körülvevő univerzumból; és bár ez a benyomás nagyon távol állna a valóságtól, számunkra érdekes lehet elképzelni ezt

Ezek az elektronok ugyanis, méretük és élettartamuk jelentéktelensége miatt, hasonlóan az emberekhez a Tejútrendszerben, egydimenziós rögzített pontok lennének, amelyek képtelenek akár egy hajszálnyival is változtatni azon a képen, ahogyan az emberi univerzumot látják. Bár igaz, hogy sejtjük beutazza az artériákat – ahogyan a Nap végzi útját a Tejútrendszerben – és hogy ez a sejt várhatóan sok ezer kört tesz meg létezése során a nagy testben; ám az elektron számára mindez nem jelentene semmit, mivel szikrányi életének egész tartama alatt a sejt egyáltalán semmi mérhető távolságot nem tenne meg.

Pontokként tehát az elektronok az emberi test egy mozdulatlan keresztmetszetére látnának rá, merőleges irányban az artériára, amelyben sejtjüknek haladnia kell. Ez a keresztmetszet képezné látható univerzumukat, avagy a jelent. Ezen az univerzumon belül mindenekelőtt sejtjük ragyogó magjára figyelnének föl, amely számukra, és a világok egész rendszere számára, amelyben élnek, a fény és élet egyetlen forrása lenne. Ha túltekintenének ezen a rendszeren a zenit felé – vagyis kinéznének keresztmetszetükből, föl az artéria belsejébe – akkor nem látnának semmit sem. Mert ez képezné sejtjük és univerzumuk számára a jövőt. Hasonlóan üres teret találnának maguk alatt a nadíron. Mert ez lenne az, ahonnan univerzumuk jön, vagyis a múlt.

Ha azonban föltekintenének az univerzum jelenének síkjára, akkor minden oldalról láthatnák a ragyogását annak a sugárzó gyűrűnek, amelyet a többi sejtmagvak vagy napok végtelen sokasága alkot, kisebb vagy nagyobb távolságra a sajátjukétól. Némi agyafúrtsággal rájöhetnének, hogy ez a gyűrűszerű tünemény a távolságok egybemosódása által keltett illúzió, és azt feltételeznék, hogy ez egy sejtek alkotta hatalmas korong, amelyben az övék csak egy a sok millió közül. Továbbá, megmérve a sejtfelhő égtájak szerinti sűrűségét, talán azt is kiszámítanák, hogy saját pozíciójuk a korong közepéhez, vagy inkább az egyik vagy másik széléhez van közel. Így meghatározhatnák saját rendszerük helyzetét ebben a galaxisban. Mert ez a korong vagy gyűrűszerű felhő lenne az ő Tejútrendszerük.

Végül az elektronok talán észrevennének, végtelenül túl határaikon, de még mindig ugyanazon a síkon, halvány vonalakat és felhőket, amelyek hasonló univerzumoknak tűnnének. Ezt mi úgy azonosítanánk, mint más emberi testek keresztmetszeteit. De az elektronok számára ezek extragalaktikus ködök lennének.

Ha analógiánk a valóságnak megfelel, akkor ez föltárja a jelentőségét az olyan égi jelenségeknek, amik számunkra Tejútrendszerként és távoli galaxisokként jelennek meg. Ezek mérhetetlen nagy testek metszetei lennének, amelyek számunkra felfoghatatlanok és örökkévalóak, és amelyekről semmit sem tudunk mondani, csak annyit, hogy élnek. De vajon igaz ez? Erre nem lehet közvetlen választ adni. Csak annyit mondhatunk, hogy az élet egy másik skálája, ha megfelelően tanulmányozzuk, olyan jelenségeket tár föl, amelyek teljes mértékben összehasonlíthatóak mindazzal, amit az égen látunk, és amelyek ott, azon a mérhetetlen skálán túl vannak felfogóképességünkön. És hozzátehetjük ehhez, hogy mivel a természeti törvényeknek egyetemeseknek kell lenniük, és mivel az ember nem képes föltalálni egy kozmikus rendszert, ezért az analógia, amely megfeleléseket mutat olyan minták között, mint az alattunk és felettünk lévő világok, talán az egyetlen intellektuális fegyver, ami elég erős ahhoz, hogy ilyen nagyságrendű kérdésekkel megbirkózzunk.

Mindenesetre az analógia föl tud tárni viszonyokat. Így az emberi test egy elektronját tanulmányozva megláthatjuk annak a lénynek a nagyságrendjét, aki felfogni törekszik a sok galaxis szerkezetét, élettartamát és célját, az általa megfigyelt jelenségekhez képest.

Az Univerzum Szerkezete; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 1. rész

Rodney Collin P. D. Ouspensky tanítványa volt, akit Ouspensky többek között azzal a feladattal bízott meg, hogy a Negyedik Út szisztémájának kozmológiai tanítását írja le egy könyvben. Így született meg "Az égi befolyás teóriája" 1953-ban. A továbbiakban ebből a könyvből közlök fordításokat.

AZ UNIVERZUM SZERKEZETE

AZ ABSZOLÚTUM


Filozófiailag, az ember feltételezheti az Abszolútumot. Ez az Abszolútum magába kell hogy foglalja mind az idő, mind a tér minden lehetséges dimenzióját. Vagyis:

Magába foglalja nemcsak a teljes Univerzumot, amit az ember észlelhet vagy elképzelhet,
hanem minden olyan univerzumot is, ami túl van észlelőképessége határain.
Magába foglalja nemcsak minden univerzum jelen pillanatát, hanem múltjukat és jelenüket is, bármit is jelentsen a „múlt” és a „jövő” az ő skálájukon.
Magába foglalja nemcsak mindazt, ami megvalósul minden univerzum múltjában, jelenében és jövőjében, hanem mindazt is, ami potenciálisan megvalósulhat bennük.
Magába foglalja nemcsak minden létező univerzum minden lehetőségét, hanem minden potenciális univerzumét is, még ha azok nem is léteznek, és soha nem is léteztek.

Egy ilyen fogalom számunkra filozófiai. Logikailag annak kell lennie, de az elménk képtelen megragadni ennek a formuláját, vagy felfogni értelmét. Abban a pillanatban, amint elkezdünk az Abszolútumról gondolkozni, csak úgy tudjuk elgondolni, mint ami valamilyen módon már módosult. Úgy gondolunk rá, mint valamilyen testre, vagy minőségre, vagy törvényre. Mert csak így engedik elménk korlátai.

Bármely testnek egy másikra gyakorolt hatása vagy befolyása háromféle lehet:

(a) Fordított arányosságban távolságának négyzetével – ezt a hatást úgy mérjük, mint sugárzást, avagy a nagyobb aktív hatását a kisebbre.

(b) Egyenes arányosságban tömegével – ezt a hatást úgy mérjük, mint vonzást, avagy a nagyobb passzív hatását a kisebbre.

(c) Egyenes arányosságban távolságával – ezt a hatást úgy mérjük, mint időt, avagy a késleltető hatást a nagyobb részéről a befolyás kibocsátása-, a kisebb részéről pedig annak befogadása között. Gyakorlatilag ezek képezik az egység első három módosulását, avagy az Abszolútum első három módosulását.

Annyit mondhatunk bizonyossággal, hogy az Abszolútum Egy, és ezen az egységen belül három erő, amelyek úgy különböznek egymástól, mint sugárzás, vonzás és idő, önmaguk között megteremtik a Végtelent.